Harangszó, 1922
1922-03-19 / 12. szám
100 HARANGSZÓ. 1922. március 19 akár Ráday istenes új énekeit. Hun- nius levele pedig ezenképpen következett : »Tisztelendő Prédikátor Uram I Szeretett kegyes Jóakaróm 1 Szívemből kívánom, hogy áldás és békesség legyen Prédikátor urammal, Prédiká- torné asszonyommal és mind egész családjukkal és töltsék kívánatos egészségben egymásután következő idejüket, boldogan magasztalván a felséges szent Isten nevéti Régóta vágyódtam eme írásom megírására, de úton levő utas embernek oly kevés nyugodalma vagyon, hol metszett tolla, hol meg papirosa nincsen, vagy pedig csendes ideje hiányozik, melyben egymás alá rakott sorokba összefűzze gondolatait. De most, hogy Isten kegyelméből ismét általléphettem szülőhajlékom küszöbét, sietve megnyugtatom Prédikátor Uramat, nekem ezenfelül kegyes Jóakarómat, hogy utazásom mindenütt kívánatos jósikerrel járt. Lenn jártam Tolnában s beutaztam Somogy vármegye megjelölt helyeit. Felutaztam Veszprém vármegyébe is és felkerestem mindazokat, kiknek nevét Prédikátor Uram velem feljegyezteté Itthon édesapámnak adtam át a könyörgő kiáltást, mert éppen konventikulumra gyülekezének a mi lelkészeink. Megbocsásson Prédikátor Uram, hogy így cselekvém, de helyesebbnek véltem, ha nem én, tapasztalatlan ifjú terjesztem eléjük eme fontos iratot, hanem inkább édesatyám, ki bőséges munkára és élettapasztalásra hivat- kozhatik. A könyörgő kiáltást mindnyájan helyesléssel fogadták. Tolna, Somogy, Veszprém, Gömör és Sáros vármegyéből számosán aláírták, dicsérvén e mellett Prédikátor Uram eszélyességét és elhatározását. Most azután néhány napig még örvendek az erdős hegyeknek, meg jó apám meleg tekintetének, azután elindulok Némethon felé, ahol is remélem feltalálhatni Rafanides Márton testvére-, met, kinek is hűséggel mindeneket előadok. Most pedig hálás szívvel köszönöm Prédikátor Uramnak és Prédikátor Asszonyomnak ama szeretetet és elnézést, mellyel érdemetlenségem dacára hajlékukba fogadtak. Lelkem még mindegyre visszaszáll e boldog napokra s emlékezéssel tartóztatom tűnő boldogságomat. Jártam bár Somogy lankáin és a lapályt heggyel váltogató Veszprém sötét Bakonyában, mindig csak a szolgaházai templomhegyet látom a legszebbnek. Milyen gyönyörűséges volt az utolsó reggel napkeltéje 1 Mikor a hegylánc erdős háta mögül kibukkant a nap fényes, mosolygós arca, verőfényes nevetésére jókedvűen emelte fel bozontos nagy fejét a sötét szálerdő s a rét tarka virágai olyan álmosan pislogtak a szürke ég felé, mint mikor az édesanya csókjára az édesen szendergő gyerekek nagy nehezen kinyitják álomtól leragadt szemeiket. Akkoriban még harmattól csillogott a vi-ágzó orgonafa!... Azóta talán már az utolsó szirma is lehullott s csak az üres orgonabugák szomorkodnak a fákon. De amint száradt virágnak is marad illata s a folyondár télen- nyáron egyformán zölden virul, úgy megmarad a lélekben a hűség akkor is, midőn emlékké vált éltünk egy-egy boldog eseménye. Végül arra kérem Prédikátor Uramat és Prédikátorné Aasszonyomat, tartsák meg jó emlékezetükben a szegény vándor diákot, ki bárhová vesse is sorsa, mindenkor hálásan gondol a szolgaházai szép paróchiára. Ilona leányasszonynak, Prédikátor Uramék engedelmével azt izenem, hogy szereztem számára egy vastag poéma füzetet s bejegyzem abba a nehezebben feltalálható szép verse- zeteket. Már találtam is néhány irni- valót István pajtással pedig tudatom, hogy Somogy Szentkút határában le’- tem egy csodálatos kőszentet. Háromszor körül kell járni s akkor azt mondja, hogy: semmit! Ha eljutok megint Szolgaházára, akkor István pajtással nyakunkba vesszük a világot s megtapasztaljuk ezt a csudát. Addig is törje az eszét ezen Pista gyerek. Prédikátor Uramat és Prédikátorné Asszonyomat, mind egész családjukkal egyben a felséges Isten kegyelmébe ajánlom s mély tisztelettel maradok háladatos szolgájuk Hunnius János theológus. Rafanides nagyon megvolt elégedve a levéllel. Dicsérte Hunniust, hogy olyan gyorsan és pontosan elvégezte a rábizottakat. Mária asszonynak felettébb tetszett az, — és azt meg is mondta néhányszor, — hogy Hunnius nem dicsekedett a prédikátor megbízásával, hanem Gömörben nagyon helyes szerénységgel az édesapja kezébe adta a könyörgő kiáltást. István gyerek háromszor is elmondatta magának a somogyszentkúti köszent históriáját, s türelmetlenül kérdezősködött, hogy mikor is jön megint Hunnius. Hona csendesen varrása fölé hajolt, s boldogan hallgatta a többiek beszédét. Mindenki szereti 1 Mindenki csak jót mond róla 1 Mindenki szeretettel visszavárja 1 Hát ő. hát ő hogyan várja?... És a levele, óh az az áldott, édes levele, az is részben néki szólt. Ahol a templomhegyet, a hajnalt, az orgonafa- virágot, meg a folyondárt említi, ő érzi, az mind mind neki szólt I... A prédikátor már indul a könyvespolcos szobájába, s a kulcsos asztalfiókjába rejti a levelet, nehogy avatatlan áruló szemek elé kerüljön. Ó meg észrevétlenül lehajol s lágyan megsimítja az asztalt, melyen a levél feküdt. (Folytatjuk.) Világsodrán. Pici bogár vagyok nagy erdőben, Kis fehér pont fekete felhőben. Ha rneg is pergelem kurta szárnyam, Csak ugró pont vagyok a nagy világban. Nem is merek a magasba nézni, A végtelenséget végigmérni. Csak szomorúan lehajtom fejem, Hogy el ne feledjem igazi helyem. Pici voltom el sem felejthetem, Hiszen csak egy mákszemnyi életem. Apró mákszem, sebes sodró habon, Óh, mondd meg, hönnét hova iparkodol? Zsámboki Lajos. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Az »Oeuore« című francia lap »Magyarország a genovai értekezlettől a gazdasági elszigeteltség végét várja« címmel cikket közöl, amelyben elmondja, hogy egész Európában Magyarország sorsa a legtragikusabb. A régi Osztrák Magyar monarchia valamennyi utódállama közül egyedül a magyarok azok, akiknek nincs se szövetségesük, se barátjuk. Úgyszólván senki sem törődik velük. Helyzetük kétségbeejtő, valószínű, hogy minden magyar le'kén most a kétségbeesés az úr. De ezt a kétségbeesést azzal a büszkeséggel leplezik, amit nemzeti vonásaik közt első helyen lehet említeni. Ebbe a büszkeségbe burkolódzva a sors csapásainak valóságos záporában ők, a dicsőséges történelmi múltat idézik továbbra is. Csakhogy most már nincs meg régi hadseregük, nincsenek meg azok a gyáraik, bányáik, erdőik, amik valaha voltak. Ez az életerőtől duzzadó nemzet, mely már-már elmerül a nyomorúság árjában, odajutott, hogy így kell szólnia:
