Harangszó, 1922
1922-03-19 / 12. szám
1922 március 19 HARANQSZÖ 101 Nincs elég fánk ahhoz sem, hogy koporsót tákoljunk össze belőle a nemzet számára. Ilyennek látja siralmas helyzetünket az, aki pártatlanul igyekszik elbírálni bennünket. Oh már kezdik belátni, hogy mi tulajdonképen egy áldozat vagyunk. De mit ér mindez, ha mi magunk még mindig nem akarunk észretérni, nem akarunk megtérni, nem akarunk régi bűneinktől szabadulni. Mi még mindig úgy handa bandázunk, úgy pártoskodunk, úgy f-lekezetieskedünk, úgy gyűlöljük ■ egymást, mint akiknek kutya bajuk Spinesen. A kétségbeesést is azzal a jellegzetes magyar büszkeséggel nem fogjuk sokáig leplezni tudni. Előbb összeroppanunk végleg. Óh, vajha azért ez a Krisztus szenvedéseinek emlékezetére szentelt böjti időszak bünbánatra, megtérésre indítana bennünket, hogy így új, Istennek tetsző életre támadna fel mielőbb a száz sebből vérző, most bűnök fertőjében kéjelgő magyar 1 Olvassuk a bibliát! Jézus főpapi imája. Március 20. Jánós 17.i—«. Ez Jézus leghosszabb imája, amit ismerünk. Páratlan abban, hogy mások jelenlétében, de tisztán a maga nevében mondja. Nagypéntek előestéje van. Ö már tudja, de a tizenegy lehorgasztott fejű tanítvány még nem. Hiába történnek a legfeltűnőbb dolgok, belefáradnak az Úr Jézus búcsúbeszédének hallgatásába. S akkor a gyérülő mécsesnél növekvő félhomályban, beszélni kezd ahhoz, Aki nem fárad bele az Ő hallgatásába. Csodálkozhatsz azon, hogy Jézus is imádkozik; hogy elején mindjárt magának kér. De én azon csodálkozom, hogy mit kér. Nem kíméletet, nem csodatevést, nem kárpótlást, nem ünnepeltetést. Csak azt, hogy ne legyen kudarc az életéből. Magának kér, de előbb úgy, hogy nagyobb legyen Isten dicsősége. S aztán nem csinál érdemet semmiből, magának csak annyi dicsőséget kér, mint amennyi volt, mielőtt lejött szenvedni Isten eldicstelenült világáért. Március 21. János 17.«—s. Milyen reális [ézus imádsága Nincs benne semmi költészet. Beszámol Istennek a munkájáról. Megjelentette Isten nevét az embereknek. Nem végezhette volna ezt el más is? Egy jótorku ember: Isten névjegyét hozó fehérkeztyüs szolga, vagv egy csillagokból égre kirakott plakát a Göncöl szekere mellett ? Az élő Isten neve oly nagvot jelent, hogy hozzá az égen, maga az Úr Jézus Krisztus lelke. S még így is egy fájdalom fut át a beszámolón. Nem jelenthette meg mindenkinek Isten nevét. Csak, akik e világból Néki adattak. Ám azoknál többet is elért. Megismerték nemcsak Istent, azt is, Akit elküldött az itt Imádkozóban. Március 22. János 17.9—1 *. E világ nagyjai, hogy tudnak bízni sikereikben. Jézus nem bizakodik el. Még a kevés felől sem, akikről beszámol. Beszámolót tart s közben látja, hogy még mindig tennivalója van övéiért. Be kell ajánlani őket az Atyánál. Nem úgy toldja-foldja munkáját, hogy még egy pár lelket reá alkuszik, hanem, hogy a meglevőket ráhelyezi isten szívére. Legalább azokkal ne kelljen — hisz úgy is nagyon félő, — szégyent vallania. S mintha biztatná Atyját, hogy ne féljen az Övéiben a Magáéit látni. Azért megtárthatók ám ezek a nyo- morú emberek. Március 23. János 17.13—19. Szokráteszt, a görögök nagy bölcsét, szokták Jézushoz hasonlítani. Méregpohara előtt beszélt ő is az imádkozásról, de ő nem tudott imádkozni tanítványaiért. Óh, hogy tudott Jézus. Most már egész végig értük könyörög. Nem diadalokat, hanem örömöket kér nékik. S örömben is nem selejteset, kárpótlás gyanánt, hanem az Övét. Nem is kisebb porciókban, hanem teljesen az Ö mértékében Függetlenül külső körülményektől, emberektől és kudarcoktól Ő magukban. Mindez pedig nem képzelődésből, hanem az igéből veszi gyökerét. A világ elett ugyan gyűlöletessé teszi ez őket, de Isten előtt megszenteltekké. Magáévá formálja őket, Magáévá teszi ügyüket s megszerzi a csodát, hogy az Övéi teljesen bírják az Úr Jézus örömét. Március 24. János 17.2). Mily messzelátóvá teszi Jézust az imádkozás 1 Mintha még tágulna a siralomház barnagerendás szobája, megnyúlnak a terített asztalok, látja betódulni mind, akik valaha csak az övéi lesznek. Keresztül néz a falakon, rá az alvó Jeruzsálemre. északta, délre, keletre, nyugatra, s aztán bele a jövő századokba, eljövendő lelkek millióiba s imádkozik értük. Megmérhetetlen mély Jézus imáján e hely. Nem azt kérdem, látod-e azokat, akiken fogott már azóta az imádsága; vagy kiken ezután megy teljesülésbe. Látod-e magadat azok között, akikért akkor Ö imádkozott? Március 25. János 17.21—23. Imádkoznia kellett azokért, akik már Övéi. Mennyi imádkozni valót adhattak hát azok, akik még csak ezután lesznek Övéivé. S Ö mégis csak egyet imádkozik. Hogy egyek legyenek. Nem átaija ötfélekép elismételni. Nagyon szivén van ez. Előre látja, hogy ettől lesz ügyének legtöbb szenvedése? Nem csak. Azért könyörög egységért, mert ebben benne van minden. Mert ez nem valósítható meg semmi emberi mesterkedéssel, egyház- politikával és lelki kényszerrel. Csak úgy ha Övéi befogadják Őt s így élnek Istenben. Imájában mindvégig Istennek beszél, de itt nagyon szól minekünk is. Akik nem egyek mind a Jézuséival, azok talán nem is az Övéi ? Március 26. János 17 . M—26 Utolsókat lobban a mécses. Utolsókat Jézus imája is. Lobbant már mindenfelé, mostan még egyet fölfelé. Látták már ragyogni arcát a megdicsőülés hegyén, de az Ur Jézus azt akarja, hogy akik látni fogják pár óra múlva tele verdesett, köpdösött arcát, azok megláthassák a teljes dicsőségben. Nem a maga dicse- kedésére, hanem igazolására, hogy nem hiába tették fel életüket az Úr Jézus Krisztusra. — Hiányzik az „Amen* Jézus imája után. Tán nincsen még vége, mert nem is lehet, míg ember él valahol, aki nem az Övé? Ám rámondta az „Ámen'-t Az, Akihez szólt. Erre az imára azonban azoknak is rá kell mondani az ament, akik felismerik, hogy értük is szólt. Te rámondhatod már? GYERMEKVILÁG. Madárország pusztulása. Irta: Csite Károly. Messze, messze délkeletre, ezer hegyen, ezer völgyön túl volt régesrég a legszebb ország a földön: a madarak tündérországa. Sehol olyan édes gyümölcs, olyan édes magvak nem teremtek, mint abban az országban. A boldog aranyrigő egész nap azt fütyülte: »óh itt mily jó, óh itt mily jól...« Mindaddig boldog egyetértésben, békességben éltek, dalolgattak naphosszat a vidám, szabad madarak, mígnem egyesek arra az elhatározásra nem jutottak, hogy uralkodót állitnak a boldog madárország élére. Az elhatározást tett követte: a szomszéd Tündérország királyának legszebbik, de leghiubb leányát meghívták királynőjüknek. — Én vagyok a legszebb a világon s enyém a legszebb ország I — ujjongta boldogan a királynő, mikor elfoglalta nagy parádéval Madárország trónját. — Ejnye, hol maradt az üdvözlő karéneketek ?! — fordult aztán haragosan, megvetően a dalosmadár alattvalóihoz. — Megparancsolom, hogy ezentúl minden dalotok az én dicséretemre, gyönyörködésemre szóljon 1... A madarak megdöbbenve s elkedvetlenedve tekintettek egymásra. Egy kis ftilemile önérzetesen elészállt: — Hohó, királynő, a csúnya hízelgés nem a mi kenyerünk! Mi ezután is elsősorban a magunk gyönyörűségére dalolunk, de akinek szíve- lelke van hozzá, szintén gyönyörködhetik dalunkban. Szabadok voltunk eddig, azok is maradunk 1 — Hallgass, felségsértő! — lobbant dtitíös haragra a királynő. — Ne halljam soha többé hangodát s egyetlen egy fülemile dalát se! Mert különben kiirtalak benneteket! Attól fogva a fülemilék egész napon át némán a sűrű lombok, bokrok között bújkáltak, csak is esténként, mikor már aludni tért a gőgös, hiú királynő, zengték-zengik bűbájos dalukat.
