Harangszó, 1922

1922-03-19 / 12. szám

98

HARANCJSZÓ.

1922. március 19.

meggyőződése ellenére — hogy legalább templomban esküdjék s mivel evangélikus templom nincs, elmennek a kath. templomba és a kath. egyházba. A vegyesházasságok pedig itt nagyon gyakoriak.

A kath. tenger hullámai mellett azonban egy másik veszedelem is fenyegeti ezt a gyülekezetét. Itt ütötte föl egyik főhadiszállását az újabban hazánkban is hatalmas propagandát indító methodista vallás felekezet s innen kiindulva igyekszik elhódítani a tolna—baranya—somogyi ősi evangélikus gyülekezetek hosszú sorozatát. A metho- disták az áttérőket anyagilag is gazdagon segélyezik s így a megélhetéssel keservesen küzdő evangélikusok, kik evang. egyházunk részéről nemcsak nem részesülnek semmiféle anyagi támogatásban, hanem egyházuk létéért nagy áldozatokat kell hozmok, nagy kísértésnek vannak kitéve. Munkájukat megkönnyíti az a körülmény, hogy vezetőjük egy volt ev. lelkész s így olyan színben tűnnek fel a hívek előtt, mintha ők is evang. egyházunkhoz tartoznának. A dombóvári gyülekezet nagy hivatása, hogy gátat vessen mindjárt kezdetben a methodista mozgalomnak, mert ha Dombóvár egyszer elesett, akkor semmisem tartóztathatja föl többé e felekezet további terjeszkedését éppen evang. egyházunk kárára.

Gyülekezetünknek exponált helyzeténél fogva felette fontos hivatást kell betöltenie. Ez idő szerint a helybeli főgimnáziumban, két polgári-, állami elemi-, két magán elemi-, az iparostanonc- és ismétlő-iskolában kell a vallásoktatást ellátnia. A valldstani Órák száma hetenkint 18. Itt kell azonban leszögezni azt a szomorú tényt, hogy a gyülekezetnek nincsen otthona. Nincsen sem templomunk, sem imaházánk, sem iskolánk, sem paplakunk, sem földünk. Híveink 90 százaléka vasutas és közalkalmazott, akik a hihetetlen nagy helyi drágaság következtében magok is küzdenek a megélhetés nehézségeivel.

A kis gyülekezet példás kitartással és áldozatkészséggel már hét év óta verejtékezik, hogy fölépítse templomát és mellék- helyiségeit. A közbejött nehéz korviszonyok, pénzünk elértéktelenedésének következtében azonban ma is csak ott tart, hogy istentiszteleteit kénytelen zsellér módjára egyik állami épület után a másikban tartani. E kegyelemből átengedett termek azonban csak a hivatalos istentiszteleti idő alatt állnak rendelkezésünkre s így helyiség hiánya miatt nem tudjuk híveinket sem összegyűjteni, a mélyebb hitéletet és evangélikus öntudatot kifejleszteni, nem tudjuk diákszövetségünket úgy gondozni és szervezni, amint azt gyülekezetünk nehéz helyzete és létérdeke megkívánná, éppen olyan helyiség hiánya miatt, amelyet magunkénak mondhatnánk, ahova akkor gyülekezhetnénk, mikor akarunk.

A környező veszedelmek szaporodtak, a feladatok súlyosbodtak, gyülekezetünk azonban élni akar s Isten adta hivatását minden vész és vihar közt is be akarja tölteni. Gyülekezetünk élethez való joga és élni akarása követeli, hogy egyenlőre egy gyülekezeti házat szerezzünk; hogy a hány- kodások után végre otthonunk legyen. Egy nagy teremre van szükségünk istentiszteleti célokra és egy szerény lelkészlakásra. Jellemzésül megemlítjük, hogy egy jó fél évvel ezelőtt Dombóvárott letelepedett methodista felekezetnek első dolga volt, hogy egy gyülekezeti házat vett 600 ezer koronáért, noha itt még egyetlenegy hívük sein

volt. Könnyen elképzelhető ilyen összehasonlításkan a mi helyzetünk. Nekünk van szervezett gyülekezetünk, van több mint száz evangélikus családunk, van papunk, de nincs egy szemépületünk, nincs imatermünk, nincs parókiánk.

Dombóvár rohamos fejlődése egyházunktól fokozottabb kulturfeladat betöltését követeli. Egyházunk méltósága követeli, hogy ez exponált helyen kivetkőzzék koldusgúnyáiból. — A gyülekezeti terem és lelkészlakás megszerzése alkotja gyülekezetünk életének anyagi fundamentumát. Ez anyagi bázis nélkül gyülekezetünk nem tud állandóságot és szilárdságot vinni életküzdelmeibe, sem a fenyegető hullámoknak gátat vetni.

Evangélikus testvéreink ! Kérni jöttünk hozzátok. A magunk erejéből eddig összegyűjtöttünk 100 ezer koronát, a még szükséges és hiányzó összeget tőletek kérjük. Mi minden ellenkező véleménnyel szemben ma is erősen tudunk hinni és bízni a mi evangélikus népünk ősi erényében és áldozatkészségében. Mi kérünk tőletek: a ti testvéreitek, akiket súlyos baj szorongat. Egy testnek vagyunk a tagjai. Ha veszni, pusztulni engedtek bennünket, azért ti is felelősek vagytok. A dombóvári evangélikusok pedig oíy végtelenül szeretik egyházukat, szegénységükhöz képest érte minden áldozatot meghoznak, hogy a legteljesebb módon érdemesek a pártolásra és támogatásra.

Mi hisszük még egyszer is, hogy kérésünk nem lesz pusztában elhangzó üres szó! Képzeletünk már látja a megindult mentési munkát. A gyülekezetek vezetői vallásos estéket és előadásokat rendeznek Dombóvár fölsegítésére; a buzgó prezsbi- terek és gondnokok, a lelkes hajadonok és ifjak gyűjtőívet vesznek kezükbe és szelíd, kérő szóval bekopogtatnak minden ház ajtaján. Testvéreink kitártuk előttetek szívünk keserűségét, most rajtatok a sor, hogy teljesítsétek szent kötelességteket!

*

A gyűjtés eredményét kérjük: evang. lelkészi hivatal Dombóvár (Tolna m.) címére küldeni. Adományokat terményben is elfogadunk. Gyűjtőiveket készséggel küldünk. Az adományokat lapunkban nyugtázzuk.

Dombóvár, 1922.

Rothermel Henrik s. k. Tóth Dániel s. k.

felügyelő. a gyülekezet kántora.

Gaál József s. k.

/ h. lelkész.

Apám.*)

Borostyán-inda fonódik föléd,

S síri sötétnek vagy lakója;

Alig kezdett ringatni térded,

S már lepergett a homok-óra.

Akkor virradt... s nyárdelelő van, Arcod rég halványuló emlék,

De szellemedet büszkén vallom,

Míg elérem a naplementét.

Cypruszfáid bizton megsúgják,

Ha kenyér, ha kődobás ér is, —

S elmondják, hogy pitypangos mezők Halk poétája lettem én is: —

*.) Mutatvány szerzőnek „Enyém a csend' című verskötetéből.

— És osztályosod, — ó lásd Apám I — Sok titkos-harcos szenvedésbe’ Örökségül hagytál egy kincset,

S áldalak, hogy a dalt nem vitted Magaddal a nagy semmiségbe I

S. Pohánka Margit.

Az Úr oltalmában.

Történeti elbeszélés.

Irta: Kap! Béla.

Ötödik fejezet, 12. folyt.

melyből megtudjuk, hogy a szolgaházai eklézsiát veszély fenyegette ugyan, de Isten e veszedelmet róla ez idő szerént elfordító, úgy hogy békességben éldegélhet a prédikátor családja s ö is hűséggel munkálkodhat ik.A parochia csendes életét semmisem zavarja. Az idő gyorsan múlik. Napra nap jő, hónap hónapnak ássa sírját. A kert sötét zölddel váltja fel előbbi világos zöld ruháját. Elsürfi- södik a fák lombozata s az útfölötti egymásba olvadó bokrok boltozata olyan tömött lesz, hogy tenyérnyi foltot se mutat a derűsen ragyogd égből. Az útszegélyre ültetett virágok is új színt és alakot mutatnak. Áz alacsony violák között magasra emeli fejét a sokszínű verbénia és a piros muskátli s kivilágít közülök sárgás zöldjével a gyenge rozmaring. A veteményes kertben is sok változást lát szemünk. Az egyenesre kihúzott ágyakban megerősödik a különféle zöldség, káposzta, saláta s közöttük hitvány giz-gazt meg nem tűr Mária asszony szorgos keze.

A parochia csendes életét semmisem zavarja. A napsugaras úton, hátra tett kezekkel most is nyugodtan sétálgat Rafanides prédikátor. Azaz még sem, mert most éppen csendesen előrehajolva figyeli az út homokját s mellette hasonló elfoglaltsággal guggol István gyerek.

— Azután hova mennek ezek a hangyák, édesapám? kérdezi István s kis pálcikával más irányt akar adni a hangyák járásának.

— Új hazát keresnek maguknak.

— És a régi hazájukkal mi ran?...

— Azt alighanem feldúlták, — feleli a prédikátor. Talán éppen te rúgtad szét lapdázás tözben, vagy egy vakondok túrta össze... Vagy talán rajtaütöttek a kalóz-hangyák s most kénytelenek. ..

— Új hazát keresni?.., kérdezi a fiú szinte hangtalanul s'tágranyított szemeivel riadtan tekint apjára...