Harangszó, 1922

1922-03-19 / 12. szám

XIII, évfolyam.

1922. március 19.

12. szám.

Alapította:

KAPI BÉLA

1910-ben. Laptulajdonos:

a Dunántúli Lnttier-Szüvetséo.

Kéziratok LovászpatonAra (Veszprcmmegyej, előfizetési díjak, reklamAoidk a HARANGSZÓ kiadóhtra- tal&uak Szentgotthárdi-» (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító.

HeoJelenlk: minien vasárnap.

HARANGSZÚ

SZERKESZTIK:

SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT GÉZA.

Kiadóhivatal: SZENTGOTTHÄRD,

Vasvármegye.

i lUUANGSZO előfizetést ára: Cimszalagos küldéssel V« évre 88, félévrs 75, egész érre 150 K. Csoportos küldéssel: */♦ évre 33, félévre 65, egész évre 130 K.

Lnther-Szövetégi tagokaak cimszalagos küldéssel V« évre 33, félévre 65, egész évre 130 K.

Csoportos küldéssel: »/« évre 88, félévre 56, egész évre 110 K.

A jelen a múltban talál útmutatást a jövőre.

Irta: Gyurátz Ferenc.

Ezidőszerint hazánk történetének legszomorubb korszakát éljük. A világháborúban ellenségeink győztek. A bosszúvágyuk által reánkdiktált igazságtalan, kegyetlen béke, országunk legnagyobb részét vele szövetkezett kapzsi szomszédainknak osztotta ki zsákmányul. A háborút követett szociáldemokrata uralom ámító jelszavaival eldobatta a nemzettel a fegyvert s a védtelen maradt országot feltárta osztozásra siető ellenségeink előtt. Az utána jött proletárdiktatúra a néposztályok egymás ellen izgatásával, az egyház és a honszerotet üldözésével, mindannak, ami szent, félrevetésével megingatta a társadalmi rendnek fenntartó oszlopait. Egyrészről a kommunizmus minden szabadságot elfojtó rablórendszere, másfelől a három oldalról özönlött megszálló ellenségek zsaroló fosztogatása megcsonkított honunkat a nyomorúság legmélyebb fokára döntötte le.

Nyílik-e még számára szebb jövő? Éhez az utat, módot nem mások könyörületében, hanem saját lelki életében kell keresnie. Neki is szól az intés: »Istenben és magatokban, másban ne bízzatok« Vagyis ne idegenek szánakozó részvételétől várja annak visszaszerzését, amit elvesztett, hanem maga legyen kész azért minden áldozatra. A régi római önérzettel mondá: »A honpolgárok bátorsága és tettrekészsége alapja Róma hatalmának«. Ezen érzület verjen nálunk is gyökeret. Ha a hit az igazság diadalában dobogtatja a honfikebleket, ha a hitből fakadó, minden akadályon győzni tudó lelkesedés lángol palotákban, gunyhókban a nagy célért:

az ép, szabad magyar hazáért és ha a nép a munka terén lankadatlan gyűjti az erőt, a közjóiét zálogait: akkor nemzetünk még várhat boldogabb időket. A szent örökségért, a csonkitatlan honért semmi áldozattól vissza nem riadó nép felé biztatólag int a »régi nagyság újrakelő tündér- képe«. Ezt a hitet, reményt nagyban ápolja az emlékezés a múltról. Elmondja, hogy amint fegyverrel szerezte meg hazáját a nemzet: fegyverrel is védte meg azt ezer évnek viharai között. Felmutatja az etűdök példáját.

Az ősök megtették kötelességüket, lelkesülten áldozták vérüket, életüket, hogy utódaiknak csonkitatlan, szabad hazát hagyhassanak hátra. A jelen a múltban talál útmutatást a jövőre az emlékezet által. Ahol ez megszakad, hol az unokák elfelejtik elődeik honszerelmét, hős tetteit és anyagi önzéstől ragadva csak azon kérdés foglalkoztatja lelkűket: honnét, miből várhatnak nagyobb nyereséget: ott az eszmékért hevüléssel együtt eltűnt az emelkedés, nagyság záloga is. A nemzeti lét nyomorult tengődéssé vált.

Templomépítö egyházak.

Szekszárd.

A szekszárdi evang. egyházközség 1908. óta gyűjtögette, rakosgatta filléreit — türelmesen, áldozatkészen, reménykedve — hogy mihamarabb templomot építhessen. Már reménye megvalósulásának küszöbén állott, amikor a háború, majd az ezután következett válságok, évekre lehetetlenné tették az építést, sőt áldozatkészségének eredményeit — tőkéit — is semmivé zsugorították. Mint e szörnj ű idők egyike — kü- löuösképen — sújtottja, hat év helyett immár tizenhárom év óta kénytelen istentiszteleteit az áll. főgimnáziumnak — eléggé meg nem hálálható szívességgel átengedett — dísztermében megtartani.

Eddig is éreztük eme zsellérségünk kimondhatatlanul sok hátrányát. De most,

amikor a magyar jövendő e sorsdöntő esz- . tendeiben, oly sok és sokféle munka vár minden keresztyén gyülekezetre, amikor mi — ezt átérezve — úgy szeretnénk egész szívvel és kétkézzel a munkások közé állam : százszorosán fáj nekünk, hogy annyi tervünk, kezdeményezésünk, sőt egyszerű kultuszéletünk elé is minduntalan oda mered az a szomorú valóság, az a nagy akadály : nincs templomunk... Ez unszol, kényszerít bennünket, hogy minden erőnket szedjük össze, minden nemes szivet hívjunk segítségül s építsük meg mielőbb az Isten hajlékát. A telkünk, épületfánk megvan már hozzá; 300 m8 terméskövünk s £©.000 K tőkénk is van. De akár ez értékeinket, akár erőnket méregetjük, szomorúan kell megállapítanunk: kevés, kevés! — Ezért hívunk segítségül minden neme* szívet. Éjért kérdezzük meg: érez-e ön kötelességet — felelősséget a magyar keresztyén építő munkával szemben ? Ha igen: akkor lehetetlen, hogy ne óhajtsa őszinte szívvel azt, hogy egész szívével, mind a két kezével az építő munkások közé állhasson a mi gyülekezetünk is; akkor lehetetlen, hogy ridegen elzárkózzék kérésünk elöl, hogy ne támogasson bennünket adományával s be ne Írja ezzel nevét gyülekezetünk aranykönyvébe és hálás szivébe.

Szekszárd, 1922.

Kurz Vilmos s. k. Németh Gyula s. k.

•gyhközs. felügyelő. lelkíez.

Dr. Törők Ottó s. k.

egybköza. gondnok.

Dombóvár.

Dombóvár nevét e lap olvasói jól ismerik : Dombóvár Csonka-Magyarország egyik legnagyobb vasúti csomópontja. Tudják jól azt is, hogy van itt egy kicsi evangélikus gyülekezet. A szórványokkal együtt 600 lé'ekböl áll. A dombóvári evangélikusok az utóbbi két évtized óta vándoroltak be s a jelek szerint ez a bevándorlás folyton nehezebb, egyúttal fontosabb hivatás is vár reá. A gyülekezet exponált helyzeténél fogva páratlanul álló hivatást tölt be Isten országa és anyaszentegyházunk szolgálatában. Mint egyházunknak egyik őrszeme ötven kilóméteres körzetben hirdeti az igét és terjeszti a világosságot. Az evan- éliumnak ez a kis szigete tizenkétezer r. atholikus közt tartja fenn magát A katho- likus többséggel szemben vegyesházasságoknál a hfvek egy jó része abból a külső körülményből kifolyólag is hajlandóbb a kath. fél javára engedni — sokszor jobb