Harangszó, 1922
1922-01-08 / 2. szám
10 HARANOSZÓ. 1922. január 8. / kasztó, kétségbeejtő volna, ha már nem tudnánk valamit. De így a félrevezetettek és hazafiatlan elemek percentje latolgatásának nyomasztó súlya alatt is a hosszú bizonytalanság terhétől felszabadulva valami feleraelöt érzek, valami melegség árad el bensőmben. A Széchenyi térnek déli oldalán a postapalota elé érve, már a magyar jövő első fénysugara villan fel előttem, mely nemcsak a tatarozásnak, foltozásnak, hanem hatalmas új alkotásoknak képeit vetíti lelki szemem elé... Mindez miért? Mert tadjuk, hogy a trianoni halálos elitéltetésünk okmánya itt Sopronban egy kissé berepedt. Bizonyos már, hogy tovább fog szakadni s foszlány lesz belőle. Csak mi legyünk egyek és erősek. — Belépek a líceumnak az . elhurcolkodáskor megrongálódott kapuján és már örömkönny csillog a szememben. A közönség már a tornacsarnokban gyülekezik, az első széksorok már megteltek. A szereplők azonban még háromnegyed öt órakor kellemetlen érzéssel gondolhattak arra, hogy miképen fog a sok üres szék gazdát találni, öt óra előtt néhány perccel már kevés a szék s a tágas torna- csarnok már alig tudja magába fogadni a közönséget és ifjúságot, A vendégek között a régiek mellett új arcok, hivatalos állásuknál fogva is előkelők; nagyságos urak mellett a kis diák szerény, egyszerű háziasszonya. Valami mágnes különös módon vonzotta ide most a lelkeket. Utólag találgatták is, hogy tán egy-egy név. Nemcsak ez, nemcsak a progratnm; bizonyára a hála, hogy Sopron magyar —íj.s a líceum Sopronban marad; ezenkívül az érzés: valahol most egybe -kell gyűlnünk, hogy egyek és erősek legyünk. A^közönségről a teremre vetődik tekintetem. A felszerelés még Győrött van. Hiányzik a szószék, felőle a néhai főiskolai felügyelő, dr. Rátz Ottó által ajándékozott Luther-kép. A falak lehámlottak, a faburkolat töredezett, az ablakfüggöny rongyos. Az előtérben egy díszes' — de kölcsönbe kért — elbűvölően kellemes hangú amerikai harmonium. Az intézeté még szintén Győrött van. Mellette zöld posztóval leterített asztal; a lábai látszanak, kopottak, a lapja, mely le van takarva, szintén töredezett. Ezt már Győrből hozták vissza. De okosan is tették, hogy a lehámloít falakat s a kitöredezett faburkolatot — mint az egy pillanatra felvetődött — fenyőágakkal díszképen nem takarták el. Ne is hazudjunk soha. Mindig bűn az. Most pedig százszorosán az, amikor az igazságunk erejével egy új korszakba akarunk belépni. Mutassuk magunkat olyannak, mint amilyenek vagyunk. A reménység színe maradjon csak egyelőre a szívünkbe rejtve. Mert már ott van valósággal. A fal mellett hosszában elhelyezett székek egyikén ülve, az előtérben már felállott líceumi énekkarra, majd ismét a közönségre vetődik tekintetem. Csend van. A vallásos est még meg sem kezdődött; a lelkek itt már is imádkoznak. Ennyire templom még sohasem volt ez a soproni líceumi kopott tornacsarnok. A szemlélődő elmélyedés megszűnik. Bevezetésül a líceumi ifjúsági énekkar Neubauer énektanár vezetésével felzendíti a 28-ik zsoltárt. Utánna Rosta Ferenc líceumi tanár megy az asztalhoz s imádkozik. Szavakat ad az érzéseknek, amelyek a jelenlevők lelkében már eddig is kifejezéstelenül hullámzottak, Szokatlan jelenség következik. Egy régi tanítvány szól a közönséghez és ifjúsághoz. Dr. Wrchovszky Károly kúriai biró, soproni törvényszéki elnök, mint a „Soproni Evang. Líceumi Diákszövetség“ (a volt líceumi — ev. főgimnáziumi — tanulók s a líceum barátai egyesületének) elnöke mond megnyitó alkalmi beszédet. Kerüli a pathoszt, a szóvirágokat, de szavai a benne rejlő igazságok és elhatározások' mázsás súlyával hatnak. Mint vérbeli biró, ítéletet hirdet itt is, italét azoknak akarata fölött, akik minket Ítéltek halálra, mert mi élni fogúnk, mni akarunk. Sopron magyar marad; a liceum itt folytatja munkáját. Itt vannak a liceum volt növendékei; egyesületbe tömörülnek az »alma matere körül, hogy tovább ápolják az ifjúkori barátságot, az intézethez való ragaszkodást és mindenekfölött a létesítendő „ Líceumi Diákotthon ban evangélikus szellemű nevelőintézetet alapítsanak a jövendő generáció számára. Ezt pedig még aránylag rövid idő alatt, belátható időn belül kell elvégeznünk, mert egész emberekre, férfiakra, jellemekre van szüksége halálra TÁRCA. ■ iMiilHiiMwmuuiiiinuunuiiiiuuiiiiiiiiiuuMiiiiiimiiiiniii Ebéd után. Irta: Porkoláb István. Az ebéd végén a szép, fiatal háziasszony, aki olyan volt kora-ősz hajával, mint a behavazott rózsaszirom, kedves szóval fordult hozzám: — Iszik feketekávét? — Kérek szépen. Úgy mondtam ezt, mint aki nagyon szereti. Pedig nem, koffein nélkül is van manapság, ami izgatja az idegeket. Inkább az ebédutáni feketekávét kísérő hangulatot szeretem, amely az igazi uriházak ebédlőiben puhán öleli át az együvé tartozókat és simogatóvá szelídíti a néha megeredő szavakat. A háziasszony maga tette elénk a pici, altwien csészékben párolgó kávét: — Cukor nincs benne 1 Tettünk belé, én sokat, és a 'monogrammos, parányi mokkás kanalakkal kavargatni kezdtük. A vékony, finom porcellán muzsikásán csengett. A házigazda nemes profilja a csészére hajolt, beszédes szemei kezének kavargó mozdulatait kísérték, hallgatott; ki tudja, hova vitte el gondolatait a cigaretta füsttel vegyes kávé-illat... A háziasszony lelke is messze járt; féligoyitott szemekkel elnézett fölöttünk és mosolygott, mintha fehérvirágos rétet látna... Én őket néztem: a szép, barna férfit és a fiatal ősz asszonyt. Vájjon mi rizsporozbatta be dús haját fehérre?... Az élet? Az álom? A próza vagy a poézis ? — Talán mindez együttvéve... A mályvaszin szobát selyemfátyo- los csend ülte meg, mint harmat a virágokat; hallani lehetett, hogy tik- takkol halk egykedvűséggel az antik falióra; a kályhában nesztelenül omlott össze a parázs, tűzszemeivel kipiroslott révetegen a rácsajtón, hogy mielőtt hamuvá lenne, mégegyszer lássa a feketekávé fölött szótalan merengő, kicsi társaságot... — Patt 1 — zengett bele a csendbe egy hang: a megszakadt húr a zongorában, s hosszasan, fájón rezgeti tova a semmibe... Összenéztünk. A mosolygós arcok borongósra váltak. Mintha a szívekben, a lelkekben is lettek volna húrok, amik megszakadtak valaha... Talán mindegyikünk egy ilyen megszakadt húr rezgését érezte... A házigazda odaült a zongorához és felcsendült a nóta: „ . . . Hazudik a muzsikaszó, bolondság az élet . . . “ A háziasszony lassan, finoman bólintgatott szép, rokokó fejével, mint mikor hó terhe alatt hajladozik a piros rózsa... A megszakadt húr tovább rezgott a zongorában.
