Harangszó, 1922
1922-02-26 / 9. szám
1922. február .26. HARANQSZÓ. 75 saját életsorsak elmondásával s az ország ügyeit beszélik. — Három vármegyén átutaztam — folytatja beszédét Majtényi — és hangosan jajgatott bennem a lélek. Egyik falu a másik hátán, de a ház előtti padkák néptelenek s lakatlan házak tátogatnak egymás mellett. Nem játszik gyerek az üt porában. Nem mennek csoportosan az emberek a munkára. A földeken alig látni itt- ott egyet-egyet. Este hazajövetkor nem csendül nóta a mezőről jövők ajkán. Hát mi van ezen a* földön?... Temető lett az egész?... Kipusztult minden élet?... Alszik és tesped ez a nemzet, vagy talán rneg is halt már s ravatalon fekszik?... — Vérveszteség nélkül nincs háború!'.. feleti szárazon Korláti. Ha a török-tatár pusztít, bizony rendet vág a népességben. Ha a szerb martalócok beportyázzák a vármegyét, bizony nemcsak marha, birka bánja, hanem tiz-hűsz ember is rámegy a mulatságra. Pláne most, hogy egy rabló fejére egy aranyat tűztek ki, bizony nagy árat fizettetnek magukért!... Hát mindez emberbe kerüli... Az hát nincsen máskép!... De csak nagyobb bajunk ne legyen! Majd kiheveri a nemzet ezt a vér- veszteséget ! Lám Baranyába is mennyi horvát és rác jött nemrégiben. Az ország is kedvezéseket juttat, jobbágynak 6 esztendei, kézművesnek 15 esztendei adómentességet!... Te- hetünk-e többet ennél?.., Rafanides elgondolkodva tekint maga elé. Majtényi szavai alatt helyeslőén intett fejével, de Korláti beszéde alatt, mint valami nagy, fekete szárnyú madár, a kedvetlenség szürke felhője ereszkedett arcára. — Én is a te szemeddel látok, János barátom — uram, — kezdi csendes hangon Rafanides prédikátor. Halottnak látom szegény nemzetemet, bár nem tartom halottnak. Megiszonyodom, ha meggondolom, hogy mennyire elnéptelenedtek falvaink. Alig van férfi, ki fegyvert fogjon, vagy ekét hasítson a földbe, asszony, ki gyereket szüljön vagy ebédet főzzön 1... Telepítés I... Embercsalogatás !... Adómentesség mézes madzaga?. .. Ne építsen nagyságod erre a szélhordta homokra, mert bizony reménysége háza hamarosan összeomlik. Négy millió embernél nem él több ebben a hazában !... Hova lett a többi?... Pöld alá. került, kivándorolt, vagy elszélyedt, mint ahogy a patak árja elsodorja s a nagy folyó hullámaiba görgeti a kicsiny habot. — Hát a telepítéstől kegyelmed nem vár sikert?... kérdi Korláti. Rafanides csendesen megingatja fejét s csak idő vártatva válaszol. — A féllábu mindaddig koldus marad, míg hiányzó lábát másnak törzsén keresi. A félkarú tehetetlen semmittevő, míg hiányzó karja pótlását mástól várja. De ha féllábon megtanul járni s félkezét két kéz munkájára szoktatja, akkor nyomorúságában is élni képes ember marad. Én tehát azt mondom: ha megcsonkították is szegény hazánkat, ne idegenben keressük oltalmunkat, hanem megmaradt erőnk kihasználásában. Kevesen vagyunk? Csináljunk a kevésből sokat saját elhatározásunk által és egyszerre többen leszünk!... — Találós mesében beszél kegyelmed, — veti közbe Korláti, — nem tudom mire gondol?... — Én sejtem már, — mondja Majtényi s szeretettel néz régi barátjára, — de azért csak mondjad Sámuel, figyeljük szódat. — Nem mese ez nagyságod, hanem sirató ének. Nemzetünk elei, dicső származású főuraink idegenben élnek. A magyar zsíros föld termését külhonban herdálják. Nyelvünket felejtik, szokásaikat idegenné teszik, szülőhazájukat édesanya helyett idegenként semmibe veszik. Jöjjenek haza. éljenek köztünk, adják szegény nemzetünknek szívüket, fejüket, erejüket, képességüket és egyszerre többen leszünk ebben az embere fogyta nyomorult országban !... — Ügy van !... úgy van J. .. helyesel Majtényi, de Korláti magába fojtja a szót. — Azután találja meg a nemzet a jogtalan jobbágyság százezreit. Szabadítsa ki fejüket a szolgaság jármából s tegye őket a nemzet igazi tagjaivá. Adjon nekik jogot, hogy maguknak, családjuknak élhessenek. Ez lesz a nemzet igazi erősödése és nem a telepítés. De már erre felpattan Korláti ónagysága s ingerülten tiltakozik: — Csak lassan, lassan prédikátor uram. Még egy rövid ideig kegyelmezzen nekünk s ne zúdítsa reánk a jobbágyságot I Jól van az így, ahogy van 1 Mivé is lenne a világ, ha mindenkit jogokkal ruháznának fel. Az urak mellett szolgáknak is kell lenniök, a kiváltságosok mellett jogtalanoknak is. — Én nem disputálok, — feleli egy kis idő múlva Rafanides. — De megmondom egyenes szóval, hogy a kiváltságosok és jobbágyok közt is meg kell lennie az egészséges viszonynak. A jogok kötelességgel járnak s önön sírjukat ássák a kiváltságosak, ha barommá aljasítják jobbágyaikat és nem tesznek értük testvérekként. — Hát nem tudja kegyelmed, — vág közbe türelmetlen hangon Korláti, — hogy a császár őfelsége a kancelláriát tette a jobbágyság pátró- nusává ?... — Nagyon is tudom! — válaszol nyugodtan Rafanides. — De a kancellária a pátronusságot a vármegyékre bízta. És vájjon kik ülnek, kik Ítélkeznek, kik tesznek igazságot a vármegyén, ha nem a földesurak?... Csoda-e, hogy a jobbágyság hurkot érez a nyaka körül?... A törvény nem védi, a hatalom nem áll melléje, hanem egyedül a kegyelmes, szent Isten. Száműzött koldusként koplalhat az állam, a gazdagok karddal, törvénykönyvvel kezükben megvédelmezik adómentességüket. Egyetlenegy se mondja: itt vagyok én, a sok ezer holdas birtokom, a kincses kamrám, szívesen adózom. Nem 1 mindegyik lerázza magáról a kötelességet s az állandó adó, a házi adó, a vármegyei adó, a hadi adó megfizetése a szegényekre vár. És ellepi a vármegyéket a fejvánkos cibálók sáskaraja s elpusztítja azt a keveset is, amit a török-tatár meghagyott I... Tudja-e nagyságod, hogy Pozsony vármegyéi kétszáznál több executor ment végig s bujdosó koldussá tette a szegénységet. Korláti néhányszor közbe akart szólni, de nem tudott. Most is a kezével integet s türelmetlenül mondogatja : — Jól van úgy, ahogy van!... Nagyon helyesen van !... Éppen úgy kell lennie!... Rafanides sápadt arca beszéd közben lángra gyulladt. A meggyőződés tüze világított szeméből s szava át- izott lelke lángjától. Korláti közbeszólására hirtelen mélységes fájdalom ömlik el arcvonásain. Egészen más hangon folytatja, mintha nem is ő beszélne. Nincsen jól!... Nincsen jól!... Könyörgöm nagyságod, higyje el, nincsen jól és ha így marad, nem lesz jó!... Nem irigylem a nagyurak jómódját, hatalmát, nem lázitok a fennálló rend ellen, ha azt mindjárt nem is tartom helyesnek, hanem szeretném meggyőzni azokat, kik szeretik hazájukat és féltik nemzetüket, hogy ez a gonosz állapot végromlásba sodor minket. Megbomlasztja a nemzet egységét, holott csak az
