Harangszó, 1922
1922-01-29 / 5. szám
1922. január 29. HARANQSZÓ. 43 helyünkre azzal a feltétellel, ha mi magyarok az isteni igazsághoz, mely az evangé- liomban rejlik, megtérünK, annak megha- misítatlan, tiszta szellemében élünk, hogy a magyar faj legyen ebben a Teremtő által körülhatárolt védő várban továbbra is az Úr választottja s mint ilyen, az igazságos isteni ítélet alapján méltóképen, dicsőséggel tölthesse be nagy hivatását. ^ Csatlakozzunk tehát a Jézust kereső» őt megtaláló s néki tiszteletet adó napkeleti bölcsekhez; mert Jézus megtalálása s az ő lelkében való életünk lesz a mi egyéni megváltásunk és egyúttal a mi nemzeti szabadulásunk. Nem frázis, nem fantázia tehát, hanem valóság és igazság az a kép, amely a magyar szabadulást úgy ábrázolja, hogy maga jézus veszi le a magyar ember kezéről a bilincset, mert az igazság tesz szabaddá, minden igazság lényege pedig a Krisztus; a nemzeti szabadulás is csak általa valósulhat meg. Ö maga mondotta: „aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek, szolga pedig nem marad mindörökké a házban — (amit a hazára is joggal vonatkoztathatunk), — Fiú marad ott mindörökké. Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek“. A Krisztusban megjelent igazságnak keresése megtalálása és az abban való élet reánk, gyarló, gyönge emberekre nem könnyű, hanem határozottan kemény, nehéz feladat. Már maga az első lépés Jézus felé a bűnbánat is, leggyakrabban az önhittség és kevélység akadályaiba ütközik. Jézus megtalálásához, az ő életének felvételéhez pedig az égen feltűnő csillagra, az isteni kegyelemre van szükség. De áruló az, aki most a hazáért a legnehezebb feladatra is nem vállalkozik és n§m kész arra, hogy bűnbánó lélekkel az Úr előtt megalázza magát. A hazának árt az, aki most magasra szárnyaló hitével fel nem emelkedik az isteni kegyelem ajtajához és nem könyörög odaadó lélekkel, hogy az megnyittassékk a megtérő honfiak és általán az egész megtérő nemzet számára. De ennél még többre is készeknek kell lennünk. Az igazság szolgálata martyrokat A csőszház sötét ablakában felcsillan a piros fény. A gyerekek felörülnek. — Édesapám meggyujtotta a lámpát! — mondják a fiúk. — Édesanyám melegíti az ételt 1 — örvendezi a leány. És, mintha új erőt öntött volna gyenge tagjaikba a szülőház ablakából feléjük csillanó fénysugár, nevetgélve indulnak tovább. Már nincs messze az otthon. A kutya is meg- neszelte a közeledőket, elvakkantja magát. Azután, hogy megismeri őket, viháncolva sompolyog elébük. Édesapjuk az ajtóban áll: — No, meggyütettek, szógáim ? 1 — Meg, édesapám 1 — Hát csak menjetek be. Jó meleg leves vár bennetek! Megszolgálták 1 És azt a kis tudományt is, amit összeszedtek az iskolában. . . * * * is kíván. Nemcsak Isten fiát feszítették a keresztre, nemcsak az isteni kijelentés hirdetőit, a prófétákat, az apostolokat üldözték, kövezték, égették, hanem még annak a görög bölcsnek is, aki az igazságot puszta emberi értelemmel észokok alapján kereste, ki kellett ürítenie e méreg poharat. De mindegy! Maga az igazság a hűség, a vértanuság árán még hatalmasabb erővel diadalmaskodik. Ne feledjük e pillanatban, hogy Sopron városát s vele együU a mi iskoláink jövőjét a vértanuk s az önfeláldozásra önként vállalkozó hősök mentették meg. Bűnt követnénk el, ha hálánk, áldásunk Isten után ma nem szállna feléjük. Nagy a mi tartozásunk, nagy a mi adósságunk Istennel s mindazokkal szemben, akik Sopron városának megtartásával szabaditóivá lettek a mi iskolánknak is. Nagy a mi feladatunk, nagy a mi kötelességünk nekünk megszabadultaknak azokkal a testvéreinkkel szemben, akik az elszakított részeken még rabságban sínylődnek. Iskolánk hálája és kötelessége tehát csak egy lehet; az, hogy a nagy feladatra a Jézus Krisztusban megjelent igazság szellemében s az igazság erejével igaz embereket, — akikben Istennek kedve telik, — fiakat, — akikben Isten gyönyörködik, — egész embereket, egész jellemeket, magyarokat, hősöket neveljen. Nemes ifjúság! Látod-e a maga teljességében a feladatot, amelynek elvégzésére iskolánk irányítása mellett készülnöd kell. A magyar nemzet próféta költőjéhez fordulok, hogy az ő lángielkének szavaival méltóképen elétek tudjam állítani ezt a feladatot. Állt egy szobor magas hegy tetején, mely az ég s a föld közös munkája volt. De jött a földindulás, mely lerombolá; a magasból a mélybe dőlt alá s alant a mélyben elnyelé a posvány. De félre bú! de félre gyász. Most csak kötelesség van. Az ingóványból ki kell hozni szilárd talajra, tagjait meg kell mosni s a szobrot fel kell emelni a hegyre megint. Mindez a hazával egyedül csak a honfiak lelki életének megváltozásával, megújulásával történhetik meg. A falu csöndes. Csak hó-nyelte félhang hallatszik, kapu csikordul, csizma koppanik olykor. Nem jó ott- künnt, foga van az időnek: mar. Jobb benn, a „Harangszót“ böngészni, rokkát pörgetni, kukoricát morzsolni. Közben folyik a szó, pattog a rőzse s a fiiatalok ajkán felfakad a dal — édesbűsan: Kisjenönél Torna-vize elapadt, Mi hajtja hát ezután a malmokat? — Ne búsuljál, öreg molnár te azon: Könnyeimtől majd megindul a malom. . . Azután meg vígan: Befogom két lovam a kis kocsim elé, Piros-rózsát tűzök a kalapom mellé. Úgy megyek hozzátok, várni molnár lányok, Jó molnár-kaláccsal nem hiába vártok I... Stól a nóta... majd lassanként elhalkul, a tűzhelyen kialszik a parázs, álomba szenderül a falu népe. Csak a komondorok vigyáznak a zuzmararigyás kazalokban... Szilárd helyzetet csak az igazságon alapuló meggyőződés, az Isten akaratán nyugvó életfelfogás jelent. Tisztítani csak tiszta lélekkel lehet. A nemzet ügyének magasra emelésére egyedül csak a magasba szárnyaló hit, a csüggedést nem ismerő emelkedett lélek, erős akarat képes. Egy tehát az út, egy a mód: Jézus keresése, megtalálása, általa az igazságban való élet; az igazság pedig feltétlenül megszabadít minket. Itt kételyről, ingadozásról nem lehet szó, mert Krisztus mondotta. Az ő szava igazság. Ez az igazság a mi vigaszunk és reménységünk a jelenben. Ez az igazság lesz a mi boldogságunk a jövőben, amidőn majd am3 nagy ünnepen a felszabadított testvéreinkkel együtt zengjük: ^Hallelu-Jah, Hallelu-Jah! Dicsérjétek Istent az ő szent helyén, dicsérjétek őt az ő hatalmas erejének boltozatán. Minden lélek dicsérje az Urat! Hallelu-Jah, Hallelu-Jah! KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Kültelek, valahol messze, ahol már nem járnak sűrűn villanyosok, az aszfaltot makadán^ helyettesíti s házak egymásra kiáltoznak. .. Egy több- emeletes bérház földszintjén méteres betűk cifrálkodnak; KÁVÉMÉRÉS. Nem felfelé, lefelé vezet négy-öt lépcső, úgy kell beleesni. Bent cigóri, kávé-, dohány-szag émelyeg, kevereg, s a fal mellett támaszkodó vaslábu márványasztaloknál gyanús külsejű nők, férfiak unatkoznak. A tulajdonos régi ismerős, mellém ül és beszédbe kezd: — Emlékszik B. báróra? — Ki ne emlékezne rá ? 1 Tíztizenöt évvel ezelőtt minden pesti ember ismerte őt, vagy legalább is a lovait és a szeretőit... A beszélő fejével a sarokasztalra mutat: — Az ott az édesanyja... Hatvan év körüli, zilált őszhaju, viharvert külsejű nő volt az illető, mohón itta a párolgó kávét. Néztem. Nyomát se találtam rajta a hajdani előkelő mágnás asszonynak, a fény, a rang, a nagy vagyon úrnőjének; csak filigrán kezei s aranyos cipőből kilátszó kicsi lábai sejtették a nem- közönségest. — Hogy jutott idáig? — A fia elverte a domíniumokat, a kastélyokat, mindent. Nem hallotta ? — Egy kicsit emlékszem a dologra. — Azután a Lipótmezőre került s ott halt meg mostanában őrülten. Az anyját, ezt a szegény asszonyt, egy hires színésznő segélyezi mór
