Harangszó, 1922
1922-12-10 / 50. szám
1922. december 10 HARANOSZO. 389 Korláti arcát rettenetes dilh torzítja el. Szemei vérben forognak, szája széle reszket a haragtól. — Maga?... maga, a leányom kezét?... dadogja értelmetlenül. Hogyan merészeli?... De hogyan merészeli ?... — Mert szeretem 1... feleli Márton egyszerűen s szilárdan a szemébe tekint. — Szégyen, gyalázat 1... kiáltja Korláti s elórehajolva néhány lépést közeledik. Márton nem mozdul, hanem csendes fájdalommal megingatja fejét — Szerelmem lehet szerencsétlenség, de szégyen sohasem. Van tisztes diplomám, van becsületes nevem, feddhetetlen jellemem. Tudok jövendőbelim eltartásáról gondoskodni s érzem, hogy tudom őt boldogítani I. .. — De hát hogyan merészeli!... Szégyen, gyalázat!... ismételgeti Korláti önmagát — Mert szeretem Zsófia leány- asszonyt s mert viszontszerelmét bírom 1... — Zsófia!... hördül fel Korláti. Igaz ez ?... Az pedig egyszerű fehér ruhájában, tekintetével Márton tekintetét keresve nyugodtan lépeget feléjük. Elmegy az édesapja mellett, azután Márton kezébe teszi kezét s szorosan melléjeállva hozzásimul — Szeretem édesapám! Őt szeretem 1... — Szereti, szereti 1. .. ismételgeti csufondárosan Korláti. De azután hirtelen felordít: — Hát kellene a leányom, te cu dar prédikátor fiú?. .. Hát kellene a nemes ősi Korláti család lánya? Kellene az ősi kastély, a nagyúri jólét?... — Nagyságodnak nincs jogában engem sértegetni. Nevet, vagyont nem keresek. Szerelmem adja kérésemet ajkamra 1 — De csalódsz hitvány fajzat és csalódik minden pereputtyod! Soha be nem fogadlak I Utálattal kivetlek! Kikorbácsollak, kikorbácsollak !.. . Ökölbeszorított kézzel rohan előre, de Márton mozdulatlanul áll és magához ölelve tartja Zsófiát Az utolsó gyalázkodó szavakra hirtelen elbo csátja. — Elég voltl. . kiáltja az örjön- gőre. Bármennyire megparancsoltam is magamnak, hogy Nagyságodban Zsófia leányasszony édesapját tekintem és hogy szavai sértő voltát az ó jó szívéért megbocsátom, mégis most már elég volt a gyálázkodásból. Mert ha még tovább szidalmazza apámat és családomat, úgy megfelejtkezem magamról és... és... — Zsófia leányasszony, — szól hirtelen a leány felé fordulva, — hallotta édesatyja válaszát az én leánykérésemre. Én pedig azt mondom : inkább élek sírig tartó boldogtalanságban, semhogy boldogtalanságba döntsem szívem imádottját. Épen azért visszaadom a leányasszony nékem adott szavát. Ne kösse és ne kényszerítse hozzám semmisei... Egy pillanatig rettenetes csendesség támad Mozdulatlanul állnak s minden tekintet várakozással függ Zsófián. Az első szempillantásban ő is megriadva néz maga elé, de azután határozott léptekkel Mártonhoz lép. Két karjával átöleli s vállára hajtja fejét — Én pedig soha el nem hagylak!... Nem az adott szavam, hanem a szívem köt tehozzád s én csak a tiéd leszek 1... Azonnal lecsap rájuk Korláti ökle, ha Márton hirtelen el nem kapja ke zét s kemény acélszorítással fogva nem tartja. — Kiverlek, kiverlek mint a kutyát!... dobálja a tajtékzó szavakat Korláti. Mindkettőtöket kiverlek!... Börtönbe juttatlak, rablók, gyilkosok. Márton nyugodtan áll. Sápadt arca vonaglik a megfeszített lelki önuralomtól, teste remeg a felindulástól, de szeme bátran keresi KoHáli za varos, dühtől lángoló szemeit. — A te szavad dönti el sorsunkat, édes Zsófia, mondja csodálatos meleg és nyugodt hangon. Ha sze relmed minden ellenvetésnek ellenáll, ügy én minden poklokon keresztül is kitartok. Történjék hát akármi, szívünket összeköti szerelmünk és lelkünk akkor is egy maradj ha elszakítanak egymástól 1... Korláti őrjöngve tombol. Lábaival toporzékol, ökleivel fenyegetőzik. — Megmutatom, hogy az én aka ratom történik! . . Van még kutyakorbácsom!.. . Tudok még paran- cso'niI... De ekkor már Márton és Gáspár kivezetik Zsófiát a szobából. Három nap múlva vendégek érkeznek a Korláti kastélyba. Korláti Zsófia most vált jegyet Nyárády Ti hamér gróffal. Az emberek sokat be szélnek erről, arról. Mondják, hogy a Mennyasszony nagy beteg, alig jár belé hálni a lélek. A gyürüváltásra is az ágyból kelt fel, így is olyan, mintha koporsóból kelt volna fel s koporsóba készülne vissza. Rafanides Márton ugyanekkor hallgatagon ül a parochia belső szobájában. Mellette ül az édesanyja s csendesen a kezét fogja És hallgatnak mindketten. Márton nem bírja el a szoba négy falát. Kiáll a gádorra s az éjszakába mereszti tekintetét, Azután felrohan a templomtetőre, nekifeszíti homlokát a süvítő szélnek s meg-megvonagló ajka kérdéseket intéz az éjszakához Tomboló zivatar remegteti lelkét. Tépett faként nyöszörög a hite s levánnyad virágként hervadoz reménysége. Mint villám a sötétlő égen, tüzes kérdőjelek égetik lelkét: szerelem, hűség, lemondás, elmúlás!... Ketten válaszolnak: fehér tornyával a régi templom s néma keresztjeivel a temető. (Folytatjuk.) K O.R.KJÉPEK. Karcolatok a hétről. Kattovitz közelében az egyik községben sertéseket adott el egy háziasszony s hazatérve az állatok árát, 50 ezer márkát letette a szobában levő asztalra, azután kiment a konyhába, hogy megfürössze a néhány hetes csecsemőjét. Míg az asszony a konyhában volt elfoglalva, három éves kisleánya leszedte az asztalról a bankjegyeket, elébb játszadozott velük, majd összegyűrve az egészet beletette a kályhába A kisleány elgyönyörködött a bankjegyek lángjában, amely már ki- hamvadó félben volt, amidőn haza érkezett az apa is. A gazda látva, hogy minden pénze elégett, éktelen haragra gerjedt s a kislányt kivitte az udvarra, ahol fejszével levágta annak mindkét kezét. Az anya rosszat sejtve, férje és kisleánya keresésére indult s hosszas kutatás után megtalálta leánykáját levágott kezekkel, vérbe fagyva, férjét pedig az egyik gyömölcsfa ágára felakasztva. Kétségbeesetten rohant vissza a konyhára, hogy kést kerítsen elő s férjét levágja, a konyhán azonban újabb csapás várta: a csecemö bele fulladt a teknőben levő fürdővízbe, amelyben magára hagyták. A szerencsétlen asszony az újabb csapás láttán szívszéihiidés következtében holtan rogyott össze. így történt, hogy rövid egy óra leforgása alatt kipusztult egy egész család.
