Harangszó, 1922
1922-12-03 / 49. szám
1922. december 3 HARANQSZO. 379 tisztaságában. Sokoldalú képességeivel tevékenyen kapcsolódjék bele az egyház léleknemesítő, jellemalakítd, ismereteket terjesztő, nemes szórakozásokat nyújtó munkaprogrammjába, a beteglátogatás, a tanácsadás, a segélynyújtás, a felebaráti szeretet állandó gyakorlásába. A magyar protestáns nő lelke elég gazdag terület, hogy belőle mindezeket az értékeket kitermelje, s nagynevű elődei ragyogó példája kötelező érvényű végrendelet, hogy nyomdokaikon járva dicső emléküket kegyelettel megőrizze. Advent. Jövel Uram! Epedve várlak én már, Ki a bűnöknek terhét hordozom. Jövel, ki jött az Urnák szent nevében, Én Üdvözítőm, én jó Pásztorom! Amerre jársz, bűnöknek ó ruháját Terítem áldott lépteid elé; Hozsánna, pálma esdve száll feléd ím: Vezesd a lelkem tiszta ég felé! Jövel Uram ! Borongva várunk Téged, Kifosztott, árva, koldus magyarok! Magyar hazánknak szétdúlt romjain már A régi hitnek fénye nem ragyog. Jövel tehát! Szívünkben gyújtsd meg újra Hivő remények rezgő csillagát, S mutass nekünk az elveszett helyett egy Dicsőbb, nagyobb és boldogabb hazát! Jövel Uram I Sóhajtva vár Reád már E veszni indult hűtlen nagyvilág! Üres lelkében önzés átka gerjed, El hervadt rég a szeretetvirág. Óh tölts be mindent áldott Szentlelkeddel, Te földre szállott égi szeretet... 1 Jövel, jövel sziveknek nagy királya, Hozsánna néked I Áldassék neved 1 Horeczky Béla. fejét hajtotta Máté vállára : a maga módján csókkal viszonoszta a szeretetet. A kocsis a kifogott lovakat vezette be. Máté fölrezzent. Ment a nyeregéit. Ott volt a régi helyén, a zabos-láda fölött. Mióta a gazda eltávozott, dehogy hagyott volna annak a homijához hozzá nyúlni a nemzetes asszony. Nyergeit. Az öreg kocsis fejét csóválta. — Sötét van, vihar van uram, jobb ilyenkor a födél alatt... Máté megszorította a hevedert: — Nekem való idő ez I Födeletkeresni való... A cseléd nem értette miért megy hajlékot keresni, akinek úgyis van jó, szép, meleg; tovább hajtogatta fejét és kinyitotta az istálló-ajtót: — Hiába beszélek én, ha menni akar. — Az ajtón ki-begomolygó meleg párával együtt kisuhant a ló, mellette a lovas. És elnyelte őket az éjszaka. A ház előtt megállította lovát Máté, levette kalapját, búcsúzott. Édesanyja szobája ablakai felé tekintett; ám úgyérezte, mintha arculcsapták volna. Biborpiros lett halovány arca, égett, sajgóit és valami úgy fájt — ott bent... Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. 41. folyt. Tizennegyedik fejezet, melyben el van beszélve Rafanides prédikátor meggyógyulása utáni első prédikálása, valamint az is, hogy Ilona leányasszony miképpen találja meg Hunnius Jánosnál egész életre szóló boldogságát. Vasárnap reggel. A fehér köd mint ezüst fátyol húzódik a hegyekről a falura. A házak között vesztegelve szétterpeszkedik s elfogja az emberek szeme elől a kilátást A templom dombon álmos lassúsággal kúszik felfelé, lassan körül gomolyogja, mintha fodrozott fehér fátyol ruhával akarná ékesíteni. A templom tornya büszke érintetlenségben áll. Lábánál szertefoszlik a köd. A parochián csendes sürgéssel folyik a munka. A szombatnapi takarítás után már csak a simító kéz munkája van hátra. Mária asszony és Ilona sorra járják a szobákat. Minden ragyog a tisztaságtól. Asztalon, régi fiókos szekrényen egyenesre igazítják a horgolt csipkés térítőt. Pirosas és fehér csiszolt poharakba friss virágot tesznek: a kert utolsó őszi virágnyitását. Valami csendes lelki öröm sugárzik az arcokon. Hétköznapi gondok, hétköznapi töredelmek után a vasárnap isteni derűje. Halkabban, melegebben szólnak egymáshoz. TekinteSarkantyuba kapta lovát: el gyorsan, ahol várják. A faluvégen nem fordult vissza még- egyszer, utóljára; úgyérezte, rém-alakok pálosai fenyegetik, kergetik. Tarajon rég nem volt nyereg. Pihent, abrakkal hevített nemes vére ficánkolt. S most, ahogy újra gazdáját érezte hátán, összesimult lovasával, belenyúlt az éjszakába s a havas úton keresztül repülni látszott Máté a rém-alakjaival viaskodott. Észre sem vette, hogy lova nem fordult el Nemeskér fele, hanem — Alszoporra tart. A ló még nem feledte el a Skriba-portát, az édes-mézes kalácsot, amit kicsi, fehér kacsó annyiszor nyújtott neki... a zabla-tő sem mondta, hogy más irányba kell mennie, vígan járta a megszokott útat. Hova is mehetne máshova a gazdája, mint a mátkájához? — A Skriba-porta előtt megállt, mint mindig. A lovas még egyszer rémeivel vívódott. Gépiesen nógatta lovát. De az nem mozdult. Újra sarkantyút adott. A ló felhorkant: — Mit akarsz, hiszen hazaértünk I — Máténak torkába dobbant a szive. Kínzóan, fullasztóan. Mintha repedt harang kongott volna a mellébe: tűkben a rendesnél is több szeretet sugárzik. Megtelik lelkűk édes mosolygással : vasárnap van. István gyerek beleakasztotta valami szegbe a kabátját s jókora hasítást szakított bele. Máskor nagy eset lett volna. Ma azonban Mária asszony ajkán elhalkul a feddő szó. Szelíd, szemrehányó tekintetében megbocsátó szeretet sugárzik: ma vasárnap van. A prédikátor elmélyedve ül dolgozó szobájában. Arcán izgatottság tükröződik. Ünneplő fekete ruhájában, fodrozott mellű, patyolat fehérségű ingében a rendesnél egy kissé merevebben ül karosszékében. — Még nem hoztátok a reggelimet!. .. szól a szobában serénykedő Mária asszonyhoz. — Még alig múlt hét óra!... — Nem baj, csak hozzátok be. Llőtte nyitott bibliája, mellette az énekeskönyv. Nyolc óra tájban Szunyogh András kopogtatja meg az ajtót Sugárzó boldogsággal járul a prédikátor elé s hosszan, szótlanul szorongatja kezét. — Karácsonyi éneket kellene mondanunk, prédikátor uram !... mondja kicsorduló könnyezéssel. — Ez is az Úr kegyelmessége I... feleli a prédikátor s mellére hajtja fejét. Kevés vártatva megint betekint Mária asszony. A prédikátor mozdulatlanul ül nyitott bibliája előtt, kezében a pápaszem. Tekintete a napsugár játékát nézegeti, arca boldogan issza a verőfény melegségét. Ajtó csukódásra alig mozdítja fejét. — A Skriba-porta I ... Ide hozott a lovain 1... Üveges szemekkel nézte a kúria sirbolt- sötét ablakait. Mi tévő legyen ? — Neki itt sincsen már mit keresnie ... Vagy talán mégis ? ... Egy tekintet. . egy szó ... egy megbocsátó szó ... de mindent feledtetne I ... Megdöngette öklével a kaput. Várt. A pillanatok óráknak teccettek. Semmi nesz. Csak kísérteties visszhang. — Mintha miad meghaltak volnál . . . Újra dörömbölt. Izgatottan. Csönd. A kutyák üvöltöttek valahol távol. Máté tekingetett, mint aki nem jó helyen jár. — Kripta ez a ház? Temetőben vagyok? Megzörgette az ablakot. Kisvártatva gyenge fény sápadozott ki a hasadékon. A lovas bekiáltott: — Én vagyok itt, Bögöthy Máté! A névnek nem volt már varázsereje — az elvarázslott nagyon mélyen aludt. Az öreg Skriba gyenge, beteges hangja hallatszott:' — Ha nem röstelsz, öcsém, eredj ki a
