Harangszó, 1922

1922-11-26 / 48. szám

372

HARANQSZO.

1*22. november 26.

Óh áldott anyai szív! Áldott anyai szeretet 1 Értékesebb, mint a legfényesebbre csiszolt drágakő, mint a legdrágább gyémánt. Ragyogóbb, mint a legtündöklőbb nap; mélyebb mint a végtelen óceán, ahol a legsötétebb kékje látszik!

Kicsi fiam, kicsi leányom 1 aki mostan nehéz lázban szenvedsz, ha felgyógyulva vidáman sietsz játszótársaid közé, buzgó imában áld a jó Istent, aki éjjel-nappal virrasztóit feletted s csókold meg a jó Isten képében feletted virrasztó édesanyádat.

Nagy István.

Az Úr oltalmában.

Történeti elbeszélés.

Irta: Kapi Béla. 40. folyt.

Tizenharmadik fejezet.

Égó szemekkel, arcán a sebtében letörölő könnyek nyomával megy Zsófia Ilonával a kert űtain. Fák és bokrok közt lehellet finomságú fátyolszövet reszket: a lassú közeledő ősz halotti szemfedele. A megritkult lomb sziopompája meggazdagszik, de mindegyik levélen rajtaborong az elmúlás árnyéka. A pázsittábla puspángos rotundája üresen áll. A letaposott szegélyű virágágyak ékessége elmúlt. Olyan a parochia kert, mint a költözködő ember: régi szégségének falai megvannak ugyan még. de maga a szépség mind sápatabbra válik. Melyik szebb, az erőtől duzzadó, lombot növelő, ezer virágot nyitó természet, avagy a lassú, csendes elhalás, midőn az ősz orcája a falevelekkel együtt magára ölti a viaszsárga halotti szint s a kifáradt föld égő piros rózsák helyett csak halo- vány temető-virágot nyit csendes,

gában, ahova most Bögöthyné indulóban volt.

Az arannyal mindenhova ellehet jutni, nélküle sehova. Különösen nem, amikor az emberek többsége a becstelenséget nevezi becsületnek s a bűnt erénynek. Amikor az igazi erény piruló orcával a falmellett lo- pózik tova, a bűn pedig büszkén, emelt fejjel, hivalkodva jár

A kocsis előjárt, Bögöthyné kilépett, — Bögöthy Máté belépett a tornác-ajtón.

A császári tisztté előléptetett fogoly en- gedelmet kért „egy pillanatra“ Hevenessyék- től, hogy egy kis friss levegőt szívhasson odakünn (— Megártott neki a ruszti! — mondta gúnyosan az auditor —) és any- nyira beieizlett, hogy nem is ment vissza legújabb barátai közé.

Haza ment.

De vajon van-e hazája annak, aki eladta?

Az anya kezéből kiesett az arannyal tömött erszény, reszkető boldogsággal rohant a belépő felé:

— Fiam I...

Ebben az egy szóban nagy, boldog, gyönyörű világ reszketett.

(Folyt, köv.)

őszi könnyes búcsúzóul ? Nem tudom, de azt látom, hogy a levele gyérült falombon át is vigasztalón sugárzik az ég szelíd kéksége.

A két leány egymásba karolva lassan lépeget a prédikátor megszokott útján, azután átcsapnak d mogyorós rekettyéshez s beszélgetve megállnak a halottak útján.

— Tudtam, hogy szeret, — mondja Ilonka s magához szorítja Zsófia megremegő karját. Bevallotta nekem, hogy elfelejteni sohase tudna, hanem szerelmét szívébe rejtve megőrizné a sírig.

— Hát akkor miért, miért?... kérdezi Zsófia s megrázkóilik a félelem és boldogság együttes hatásától.

— Miattad!... Te érted!... feleli Ilona s szembefordul Zsófiával Úgy mondja Márton, hogy édesapád magaviseleté győzte meg arról, hogy le kell rólad mondani. Meg a mi szegény jó édesapánkj'sok szenvedése és üldöztetése. Édesapád sohase egyeznék Lbele a ti házasságtokba. Mindig keveselné Mártont. De meg ő sokkal is jobban szeret téged, semhogy a maga bizonytalan sorsához kösse a te életedet 1

Elhallgat. Mikor azután Zsófia némán áll mellette, csendes hangon hozzáfűzi:

— Márton így gondolja !...

Zsófia még mindig hallgat. Elmerengve a távolba veszíti tekintetét, mintha megfeledkeznék mindenről és mindenkiről. Ilona szája megremeg s hirtelen könny önti el szemét. Zsófia vállára teszi kezét s remegő hangon, szinte sírva kiáltja:

— Zsófia 1... Te gondolkodsz ?...

Zsófia boldogan mosolyog s magához öleli barátnőjét.

— Nincs meggondolni valóm 1 Nekem semmi akadály nem nehéz, ha szerelmemről van szól... Csak Mártont tudjam meggyőzni 1...

— Beszélnetek kell egymással, hiszen a boldogságtokról van szó. Én pedig annyira szeretném, ha te is, meg Márton Í3 boldogok lennétek I Ha együtt lennétek boldogok!... Jajj, siessünk !... Márton a templom előtt vár!

Márton és Zsófia a kőfal melletti szelencebokor alatt állnak. — Ide gyertek, mi is itt álltunk Hunnius- sal 1... mondja Ilona, azután eltűnik. Márton azután feltárja aggodalmait. Szerelme mindent elbír és mindenre kész, de lelkiismeretének szavát nem bírja elcsendesfteni. Számotvetett-e Zsófia az édesapja ellenkezésével? És meggondolta-e, hogy mit jelent

az, ha egy szegény prédikátorhoz köti életét? A Korláti kastély után egy egyszerű szegényes parochia. A nagyúri pompa és kényelem után a szegénység. Az előkelő családok helyett papok és tanítók egyszerű társasága. Azután a sokféle mindennapi munka 1... És a bizonytalan jövendő 1... Talán üldöztetés, talán esztendőkön át bujdokolás, panasztalan szenvedés, folytonos lemondás a szent Isten igaz ügyéért 1. . .

A leány nem szól semmit, csak Márton kezének megszorításával s tekintetének boldog önfeledtségével válaszol. Azután Mártonhoz simul s vállára hajtja fejét. Az néhány percig még mordja lelke aggodalmait, azután elfogy ajkáról a szó. Magához öleli a leányt s megkapja minden kétségére a választ.

— Nem tudsz elrémíteni! . . . mondja Zsófia. Ismerted szegény jó anyámat, ismerhetsz engem isi... Van e jogod, bennem kételkedni?...

Még egyszer visszahívja Mártont. Megfogja két kezét, szemébe tekint, úgy kérdezi: *

— Mondd még egyszer, akarsz-e küzdeni kettőnk bo'dogságáért?.. .

Márton szeméből szíve szerelme lángol a leány felé.

— Akarok Zsófiám 1 Akarok. . . mondja férfias hévvel. De azután hirtelen elborul az arca.

— Zsófiám, szerelmem, ne éljük bele magunkat egy olyan boldogságba, mely még nem a mienk. Ki tudja, mi vár ránk?... Talán nemcsak küzdelmet, hanem nehéz megpróbáltatást is rejteget számunkra a jövendő. Az én szívem mindig a tied maradi... Én is bízom benned!... Tudom, hogy az enyém vagy, szeretsz, a sze elmed értem minden áldozatra kész. De... de az is meglehet, hogy az édesapád... Hogy talán ő nemcsak kényszerít a szakításra, hanem gyermeki köteleségeddé teszi azt. ..

Hangja elakad. Széles melle zihálva emelkedik s szemeire fátylat borít a fájdalom. Egyszerre szenvedélyesen magához öleli Zsófiát s arcát, haját simogatja s becéző szeretettel mondogatja nevét.

— Ha édesapád miatt lehetetlenné válnék a mi szép álmunk teljesülése, édes drágaságom, én akkor is imádkozva gondolok rád. Ha azután idővel másnak kellene nyújtanod kezedet, én akkor is á danálak téged. Nekem mindig drága maradsz. Csak arra kérlek: miattam ce vétkez édesapád ellen, nehogy apád átkát lelki-