Harangszó, 1922
1922-11-26 / 48. szám
1922. november 26 HARANQSZO 371 éjszakák !.. . Betegágy mellett töltött éjjelek után, mintha sohasem akarna megvirradni, mintha egy-egy óra maga volna az örökkévalóság!... A virrasztás, különösen az aggódva, féltve, remegve virrasztás megviseli a testet, lelket; sokszor az ápolón láthatóbb nyomokat hágy a baj, mint azon, aki beteg. és mégis azt mondom: betegágy mellett gondok, aggodalmak, rémlátások közt átvirrasztott éjszakáink is áldásthozóak lehetnek ránk, mint minden nyomorúság és sorscsapás, ha Istenre irányult lélekkel hordozzuk azokat. * Várj hát testvérem ! Engedd, hogy odaüljek melléd a betegágy szélére ... hogy elbeszélgessek veled, s lelkedet, az aggódó, félő, reszkető lelkedet magasabb régiókba vezessem. Érzem, hogy reszket a tested, meg-meg- rezzen a szempillád s mögüle könny nyo- makodik elő. Félsz? Nem csudálkozom. Köröskörül ijesztő némaság, csak a fali óra egyhangú tikk-takkja hallszik. Áthatolhatatlan sűrű homály, csak a sercegve égő mécs vibráló fénye vet halvány fényt, kis beteged még halványabb arcára. Egyedül vagy. Mindenki alszik, csak a te reszkető lelked virraszt, mint az anyamadár zivatar idején a fészek tövében. De hallod-e hogy belecsilingel ebbe a nagy éjszakai némaságba a zsoltárének vigasztaló szava s mint lágy simogalás érinti a lelkedet: „nem szunnyad, és nem alszik a te őriződ, megőrzi az Úr mindazokat, akik őt szeretik,» (Zsoltár 121 .4— 145.20.) Milyen felemelő gondolat reátok nézve ti édesanyák, kik éjszakának idején egyedül virrasztatok ott a betegágy mellett, mikor nincs körülöttetek senki, csak a nagy néma csendeség, mikor aggódva figyelitek beteg gyermeketeket keble pihegését, borogatjátok lázban égő homlokát, milyen felemelő gondolat, hogy mégsem vagytok egyedül, mert „nem szunnyad és nem alszik a te őrződ", — veletek van a jó Isten, s mintegy paizzsal veszi körül oltalmával szenvedő kis betegeiteket. csuklott a nóta . .. Zengtek a húrok ... Vad és szelíd melódiák csókolgatták a vérharmatos sziveket... Mámorokban ragyogtak a szemek ... Bögöthy Máté a poharába bámult. Szíve szinültig telt érzésekkel... Valami bele- csurrant a borába ... nézte, hogyan keveredik össze az elcsurrant színtelen csepp a ruszti hegyek sírta vérrel... Hevenessy hozzáfordult: — Bajtárs, te sírsz ?! — Csuűálkozol kapitány? Hát elfeledted már, hogy sírva vigad a magyar, ha a császár katonája is ?!... Hevenessy nem felelt, talán azt gondolta : — Még csak akkor igazán 11... VI. Mit csinál egy édesanya, kinek a fia feje forog kockán? Megtesz mindent, amit lehet. Sokszor még többet is. Bögöthyné megtett mindent. A lehetetlent is lehetővé tette. Azután tűrt, hitt, remélt. Várta a nádorispán intézkedését. Csakhogy Eszterházy uram őnagyságá- nak egyéb dolga volt: a labanc hadak útját járta. De ha nem járta volna, akkor sem törődik valami nagyon sokat azzal, De ha megvigasztal az a tudat, hogy az Isteni gondviselés sohasem lankad, hanem velünk virraszt, ez nem old fel bennünket a felelősség alól, hanem inkább felébreszti, erősiti bennünk a felelősség érzését. Istennek helyettesei vagytok ti szülők, gyermekeitek mellett. Tirátok bízta a drága kincseket. Ami emberileg lehetséges és éssszerünek mutatkozik, kövessetek el mindent a reátok nézve is kedves élet mentésére, nehogy a netán reátok szakadt gyász idején fájdalmatokat lelkiismeretfurdalással tetézzétek s az Úr dorgáló szavát kelljen hallanótok a számadás óráján. * Az aggódás óráin betegvirrasztás idején nem tudjuk elhessegetni magunktól a halál gondolatát. Irtózva gondolunk a legrosz- szabbra és magunk előtt is szeretnénk titkolni, ami legjobban fáj, a lelketnsaró kérdést : hátha mégis ? 1... De a halálra gondolva eszetekbe jut-e, bogy az is kétféle. Lehel valaki élő; jár- kel, teszi kötelességét, végzi napi teendőit, elismerést, sikereket arat és mégis halott, mert legyőzte a bűn, kioltotta leikéből az erkölcsi élet utolsó szikráját. S lehet valaki halott, a temető néma lakója és mégis él nemes, tiszta, erkölcsileg értékes élete emlékeiben, az innen elköltözött nemes lelkek dicső hazájában: az Úr országában. Szülők 1 Ti vagytok a nemes „vetés magvetői. A ti munkátok értékét nem a telekkönyv, nem a takarékbetét nagysága, hanem gyermekeitek élete mutatja! Vigyázzatok. Virrasszatok, őrködjetek necsak a test; de a lélek felett is! Necsak akkor fogja el a lelketeket döbbenet, mikor a gyermekarc rózsáit betegségtől elhalványodva látjátok, hanem irtózattal gondoljatok a lelki ragály, a bűn elhatalmasodására, az Isten- nélküli élet kegyetlen lélekpusztításaira. Legyetek mindenkor résen; legyetek mindenkor készen gyermekeiteknek lelki értékeit védelmezni. Súlyosabb csapás, mint egy rossz gyermek, egyetlen apát, vagy anyát nem érhet. És ne feledjétek, nemcsak tanításban, hogy egy lutheránus köznemes fejét leütik-e vagy sem, a megyei bíróság itéli-e el vagy a katonai ? — Égy fej, hacsak nem nagy űré, sem nem oszt, sem nem szoroz. Egyszer, valamikor, ha méltóztatik nádorispán uramnak benézni a kancelláriába, majd talán intézkedik. Addigra azonban szépen legurulhat Bögöthy Máté rebellis feje. A hollónak is kell valami. Az édesanya közben sokat sirt és sokat imádkozott. A gazdasággal nem törődött senki. Különben sem az aratott, aki vetett; más ette föl a termést. A tűrés-várás között azután eljött végre egy nap, kemény téli nap, annak is a kora estéje, amikor Bögöthyné asszonyomnak levelet hoztak Nemeskérről. A levél rövid és nagyon-nagyon kétségbeejtő volt. A hozója is fekete: egy válogvető cigánygyerek a faluvégről, aki a sürgönydrótot helyettesítette a környéken. Mikó Zsigmond kéri közbirtokos atyafiságos bizodalommal arról értesítette a nemzetes asszonyt, hogy délelőtt a várban halálos ítéleteket hirdettek megint, s az elítéltek között emlegetik Bögöthy Mátét is. Most tudta meg ezt a le^ vélíró s tüstént kötelességének tartja tudatni : hátha lehet még segíteni ? Az igazi fájdalomnak nincs szava. Bögöthyné nem tudott szólni, szemét elöntötbüntetésben, vagy jutalmazásban áll köte- lességtek, hanem példaadó életben. Gyermekeinknek csak azt adhatjuk, ami a mienk, amit kaptunk, vagy szereztünk. Csak azt a szeretetet, ami mibennünk él, Csak azt a hitet, amely minket égfelé emel, csak azt a vallásosságot, amely amely templomba vezetett, csak azt az emberbecsü- lést, amit életünkkel megmutattunk. Ne szóljon másként tanításunk, mint amit mutat életünk! * A baj, a nyomorúság idején tárul ki legigazabban, legőszintébben az emberi szív. A panaszát ki kell önteni, a fájdalmát el kell sirni, a jajját el kell ^keseregni, akkor megkünnyebbül s ha az előtt mondja el, akitől segítséget remél, egy biztató szóra megerősödik. Hol kesereghetné el inkább az euiber fájdalmát, kitől remélhetne, hathatósabb vigaszt, mint az imádságban, Istentől. Mondjátok meg édesanyák, imádkoztatok-e már őszintébben, buzgóbban, mint gyermekeiteknek betegágya mellett ? Úgye, mikor már kihagy dobogásából az a kis szív, melyben a ti szívetek lüktet, mikor már elhalkulni érzitek dobbanását, akkor tudjátok meg, hogy a buzgó imádságban mily közel van hozzátok az Isten. A szevedés imádkozni tanít. Az imádság felüdít, erősít, Istenhez vezet. Egy kicsike gyermek élete összekötő kapocs az erős Isten s a remegő lelkű ember között. Isten a maga szeretetét, örök kegyelmét seholsem teszi oly érthetővé és kézzelfoghatóvá, mint a gyermekéért aggódó, imádkozva virrasztó édesanyák életében. Imádkozva virrasszatok! * Oszlik a homály. Megvirradt. A téli nap bágyadt sugara soká birkózott a nehéz, lomha köddel mig áttörte. De áttörte s derengő fényt szór a kis beteg halvány arcára. Alszik a beteg. Kimerült, alszik a virrasztó, de most sem szunnyad, most sem alszik a te őriződ, megőrzi az Úr mindazokat, akik őt szeretik. * ték a könnyek és folytak végig szenvedésvonalazta nemes arcán. Szíve reszketett, mint a lélekharang. De szenvedésekben, viharokban megedződött magyar anya-lelke nem omlott össze: — Hiszen még él, még nem veszett el minden 1 Hátha 1 ... Nincs olyan sötét reménytelenség, amelyben ne lenne valami kis reménység. Bögöthyné eltökélte magát: — A nádorispán itt mulatozik a közelben, megyek hozzá. És ha ö sem tud vagy vagy nem tud segíteni... megölelem, megcsókolom, látni akarom utoljára a fiamat... A halottamat... Büszke, majdnem dacos szomorúság: az anya és a honleány érzése díszítette a nemzetes asszony homlokát. Sok magyar anyának övezte a fejét ilyen glória s resz- kettette parancsoló hangját a fájdalom: — Fogd be kocsis a legjobb lovakat a legjobb kocsi elé is hajts! Nem a tiéd a ló, nem a tiéd a kocsi!... A kocsis fogott — Bögöthyné pedig egy régi bőrtarsolyba kajánarcu aranyakat olvasott. A hitbére volt. Megmaradt. A menyének vagy a fiának szánta. Most érte áldozza, ha kell. Hogyne kellene! Az Arany mindenre jó, a leghatalmasabb eszköz a Bűn-isten vilá-
