Harangszó, 1922
1922-11-05 / 45. szám
1922. november 5. HARANQSZO. 347 házikó húzódik meg. Néhány perc múlva Síunyogh András megzörgeti az ablakot s az ajtónyílásban megjelenik egy öregasszony alakja. Ellenvetés nélkül bocsátja őket a széles folyósóra, majd a jobbkézfelöli szobába. Az asztalnál ül Rafaoides prédikátor. Felsőteste előre hajol. Kezét ellenzőül szeme elé tartja, úgy figyeli a belépőket. Egy pillanat s karjai közt pihennek, avagy lábainál térdelnek valamennyien. Olyan csendesség fekszik a szobára, hogy meghallatszik a szívek dobogása. Az igazi örömnek ép oly csendes a némasága, mint a legnagyobb fájdalomnak. Nem az ujjongó, féktelen öröm a legnagyobb, hanem amelyiknek szava is elnémul, mert mélysége elmondhatatlan. Asztal köré ülnek. Csendes kérde- zósfcödéssel kezdődik a beszélgetés. Amit pedig ajkuk elhallgat, azt ezerszeres erővel elmondja tekintetük. — És az egészsége, jó uram ?... kérdezi Mária asszony s aggódva fürkészi Rafanides sápadt arcát. A prédikátor fáradtan int fejével s szeméből bágyadt sugár érinti Mária asszonyt. — Egy oldalbordámat betörték a puskatussal. Nyolc napig feküdtem. Hála Istennek felépültem, semmiben sem láttam hiányosságot. Meg is gyógyultam már annyira, amennyire. — És hogy történt az egész?.., A prédikátor megint fáradtan int kezével, mintha mondaná: Hagyjuk ezt I... — Mégis, édes uram, hogyan volt? Végigsimitja homlokát, azután lassan kezdi mondani: — Én csak az ütésre emlékszem. Hirtelen felhő ereszkedett szemeimre s megmozdult lábam alatt a föld. Később megtudtam, hogy a támadás és a tűzi lárma zűrzavarában idegen emberek felemeltek s a temető régi, düledező sírboltjába elrejtettek. Mikor azután a tömeg a Korláti kastély felé tolongott, a hátsó kertajtón át kivittek a kőközre, kocsira tettek s a védelmezőm ide hozatott. Tudós felcsert is állított ágyamhoz. Éjszakai virrasztással ápolgatott, nagy hűséggel gondoskodott rólam. — Áldja meg az Isten mind a két kezével I .. rebegi áhitatosan Mária asszony s áldásra emeli két kezét. Néhfhy pillanatig csend van a szobában. Azután megszólal halkan Mária asszony: — És kicsoda az az áldott védelmező ?. .. — Nem engedi, hogy megnevezzem. — Ismeretes-e előttem ?... — Ismeretes. Mária asszony tusakodik az ő lelkében, azután hirtelen elhatározással feláll s a prédikátor elé lép. — Édes, jó uram I Az az ismeretlen védelmező a kegyelmed életét őrizte meg számunkra. Isten után ő lett árvaságra Ítélt szegény családunk legnagyobb jóltévője. Én tehát el nem megyek addig, míg meg nem köszöntem neki áldott szíve jóságát s el nem mondtam, hogy szemem örök álomra lehunyásáig szüntelen imádkozom érettel... A prédikátor néhány hasztalan- kísérletet tesz Mária asszony megnyugtatására. Mikor aztán látja, hogy hasztalan minden szó, lassan feláll s belép a másik szobába. Az ajtón keresztül két férfi egymásnak felelgető dörmögése hallatszik. Azután hirtelen feltárul az ajtó s két lámpa egymásba folyó világosságában megjelenik egy katholikus pap reverendás alakja. Mária asszony felsikolt: Majtényi Jánosi... s a következő percben már a pap előtt térdel, kezét, ruháját csókolja, ahol éri. — Nyugodjék meg prédikátoráé asszonyom 1... szól a kanonok s gyengéden felemeli a zokogó asszonyt. Ne nekem hálálkodjék, hanem a felséges Istent áldja, mivelhogy ő tette nekem lehetővé szívbéli jóbarátom megmentését. Az én cselekedetem szót sem érdemel. Jobb is szerettem volna, ha sohasem tudják meg, hogy kicsoda mentette meg Sámuelt a veszedelemtől. Dehát nem rejtőzködhettem el a másik szobában mert még azt gondolták volna, hogy nem merem elvállalni saját cselekedetemet és nem merem nyilvánosan is megmondani, hogy én vittem biztonságos helyre Rafanides Sámuel evangélikus prédikátor uramat. Pedig boldog vagyok, hogy megtehettem és büszke, hogy megtettem !... Rafanides megragadja a kanonok kezét. Azután szorosan melléje lép, vállára teszi kezeit s előrehajolva mélyen a szemébe néz. szép vagy ! Gyönyörű vagy ! Egészen megbomlana, ha így láthatna a kapitány . . . Ajtócsattanás, ráinás-csizma halk nyikorgása, apró kipp-kopp a lépcsőkön .. . s a kapitány asszonya szépséges magyar delnőként suhant át a havas udvaron, el a börtönöket őriző strázsa előtt. A szél apró lábnyomokat takargatott a hóban ... A muskétás szemei szikrákat szórtak, szája álmélkodva maradt: — Talán nem is földi lény ez, hanem tündér! Aki aranyakat hint... A szobájában meg olyan máslás van, amitől túl világi mámor száll a szemekre ... Az őr csodálkozott, majd az aranyok után nyúlt; innét is, onnét is fekapott egyet, kettőt, sokat. Ennyit még sohasem kapott. Azután átvágott az udvaron a parancsnoki lakáshoz vezető lépcsők fele, hogy abban a puha, meleg asszony-szobában megkeresse az átalagot. Most ebben is több volt a szokottnál ... A kapitány asszonyát e'nyelte a börtön torka. (Hevenessy beseperle a tétet: — Osszál vén vasas 1 — RuSswurm csordultig öntötte a kupákat: — Prosk!) A tünemény láttára a fogoly felállt fekhelyéről. Kábult volt. Az illat mámorossá tette, a fény megszédítette. Hangja halk volt, alig érthető, mint az álomban beszélőé : — Különb üléssel nem kínálhatom szépséges vendégemet... A hölgy meggyujtotta a vele hozott gyertyát, hogy jobban láthassa a daliát? Mindkettőért tette. S búgva felelt, mint épülő fészke szélén a vadgalamb: — Aranyos zsöllye ez nekem ... A fogoly keserűen felsóhajtott: — Kinek-kinek ... — Kegyelmedtől függ, hogy valóban aranyossal cserélje föl.. . — Igen, amint tanácsolta már, asszonyom, a becsületem, a vallásom, a mátkám árán! De mit érne így: becsület, hit, szerető szív nélkül az élet ? 1 — Megtagadva őseimet, akik mind-mind Ott porladoznak a simaházai temetőben és kitudja hol, merre, a hazáért vívott csaták téréinek piros virágos, búza kalászos hantjai alatt? — Hogyan pihenhetnék haló poro nban én is: a hűtlen, az áruló, velük egy sorban, abban a földben, amelyet ők mindig védtek, soha meg nem tagadtak? — Hogyan nézhetnék édesanyám jóságos szemébe? — Hogy csókolhatnám áldó, gyámolitó kezét, amellyel bibliát forgatva mutatta: — Nézd, édes fiam, ide irta be jó apád boldogságtól reszkető kézzel születésed napját? — Mivel altathatnám el lelkiismeretemet, mikor elmenőben vallásom templomai előtt, szíven vágna vaskalapáccsal : — Te apostatal? — Nézhetnék-e valaha a nemeskéri templom oltárképére, amely előtt áldva tette gyermekfejemre gályakötél sebezte kezét a fehérhaju liszte- letes; amely előtt legelőször felvettem az Űr szent vacsoráját; nézhetnék-e anélkül, hogy arcomat a szégyen pirosra ne marja ? — Nem. Százszor, ezerszer nem! És ha egyszer, egy önfeledt, gyarló pillanatban mégis azt találnám mondani: Igen! — kit ültetnék akkor az aranyos zsöllyébe? — Senkit. Üresen maradna. S üresen maradna a szívem is, az életem is.. . Szerelem nélkül pedig épp úgy nem teljes az élet, mint hit, haza, szabadság nélkül. Ezek árán szerzett szabadság nem szabadság, hanem ennél, a nyirkos, penésszagu, öröksötét cellánál is borzasztóbb börtön, a lelkiismeret börtöne amely előtt az elrúgott hit, a megtagadott haza, a megcsalt liliomos leány rém-alakjai állanak őrt egy életen át!... Ilyen árért nem kell az élet, nem a szabadság, nem az aranyos zsöllye, legkevésbé a sárga arcú császári arany. Az élet csak úgy szép, úgy jó, csak akkor igazán keresztyéni, emberi, ha eszményi
