Harangszó, 1922
1922-11-05 / 45. szám
P" 346 HARANQSZO. 1922. november 5. Ábrahám gyermek nélkül nem tud örülni semmi áldásnak. Fájdalommal mondja az Úrnak: »Mit adnál nékem, holott én magzat nélkül járok?« Fájdalmába szinte szemrehányás is vegyül, hogy Isten nem ád neki örököst és mindene másra száll. Felesége, Sára mindenre kész, csakhogy kiépülhessen magtalansá- gábdl, Ugyanígy tesz később Rákhel is, aki irigyen tekint gyermekeiért nénjére, Leára s annyira elfogja a gyermek után való vágy, hogy a lehetetlent is elkeseredett szívvel követeli, mikor azzal áll Jákób elé: »Adj nékem gyermekeket, mert meghalok!« És mikor vágya teljesül és ha, József megszületik, boldogan mondja: »Levetette rólam Isten az én gyalázatomat!« S vallomását azzal a kívánsággal toldja meg: »Adjon ehhez az Űr nékem más fiat is!« Rákhel és Lea egymással versenyeznek a gyermekáldásért Lea gyermekeiért reméli, hogy férje szíve feléje fordul. Abiméleket úgy bünteti az Úr, hogy nem ád sem feleségének, sem szolgálóinak gyermeket s Ábrahám könyörög, hogy az Úr gyógyítsa meg őket. Sámuel anyja, Anna, sírt, böjtölt, lelkében megkeseredve könnyek közt könyörgött Silóban, hogy gyermeke legyen s azt hálából egész életére az Urnák szánta. Arra kérte Istent, hogy tekintse meg nyomorúságát, tehát gyermek nélkül nyomorultnak érezte magát, de vetélytársa, akkori szokás szerint gyalázta is meddőségéért. Gyermekéért hálaadó énekben öntötte ki lelkét s fiát az Urnák ajánlotta föl. Az újszövetségi kor elején keresztelő János anyja szintén hálát adott Istennek, hogy levette róla a meddőség gyalázatát. Jakab és János anyjáról tudjuk, milyen büszke volt fiaira. Jézusról is tudjuk, milyen szeretettel fogadta a kis gyermekeket s őket állította például a felnőttek elé! Nem üres beszéd a zsoltár szava, hanem boldog valóság, mikor azt mondja: »Az Úrnak öröksége: a fiák; az anyaméh gyümölcse: jutalom« S az istenfélelem jutalmául Ígéri: »Feleséged, mint a termő szölőtő házad belsejében ; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. Imé, így áldatik meg a férfiú, aki féli az Úrat! És nem felesleges beszéd Jézus szava: »Engedjétek hozzám jönni a kis gyermekeket!« De, hogy Jézushoz mehessenek, engedjétek őket előbb megszületni. Szalay Mihály. Az Űr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta : Kap! Béla. 37. folyt. Tizenkettedik fejezet, melyben Rafanides Sámuel prédikátort övéi megtalálják s nagy örvendezéssel viszik haza a szolgaházai parochiára. Szürkülő alkonyaikor hárman mennek az országúton: Mária asszony, Márton és Gáspár. Valami heves beszédük lehet, mert hol Mára asz- szony, hol meg Márton türelmetlen kérdésekkel ostromolják Gáspárt, az pedig csendes nyugalommal válaszodat. Mikor Gáspár az apjától megtudta, hogy Rafanides prédikátort nem tették el láb alól, Szunyogh Andrást kezdte figyelni. Csakhamar feltűnt neki, hogy míg azelőtt Szunyogh András éjjel-nappal jött ment, srima- tolt, kutatott, eddig most egyszerre csak megnyugodott. Négy napig figyelte, ötödik nap sarokba szorította s megtudta tőle. hogy Rafanides prédikátor tényleg életben van. Megérttette vele azt is, hogy a prédikátor családja előtt nincsen miért titkolóznia. Megemészti őket a prédikátor utáni epedés és az érte va’ó aggódás. Öt pedig ne tekintse ellenségnek, ha mindjárt Korláti nevét viseli is, mert néki nincsen hőbb vágya, hanem, hogy az apja bűneit jóvátegye. Á második faluszélen épen az út kereszteződésénél lovasszekér áll az árokszélen. Gazdája az első kerék mellett térdel az útról szedett kővel nagy ütéseket mér a kocsilőcsre. Mikor a gyaloglók odaérkeznek, felegyenesedik s előttük áll Szunyogh András ösztövér alakja. Szekérre ütnek s nekivágnak á hegyeknek. Mikor a kocsiút véget ér, elrejtik a szekeret, fához kötik a lovat s elindulnak a keskeny erdei úton. Túl az erdőn lankás domboldalon szőllők következnek. Kisvártatva halovány fény szűrődik az útra. Dombok hajlásúban, szőllöshegy közepén kicsiny TÁRCA. A farkasok hadnagya. Irta: Porkoláb István. V. (13. folytatás.) Tél volt. A csatatéreket betakarta a hó, mint fájó sebeket a patyolat-kötés. Aludt a föld — szunyókáltak rajta az emberek. Erőt gyűjtögettek tavaszra. A nemeskéri várda vastag hó alatt roskadozott, a hó fölött fekete varjupontok gubbaszkodtak, károgtak. A muskétások szöges csizmáinak koppanását eltompította a fagyos föld, Hevenessy rekedt hangját elkapta a szél. Hordta a havat. A kapitány azért tovább vitézkedett a várudvaron s az asszonya tovább unatkozott a lomha, rozoga sárépület leglakhatóbb szobájában. Hosszúnak tűntek fel neki a rövid téli nappalok, igyekezett mégjobban megrövidíteni. Későn kelt, vagy legtöbbször föl sem kelt. Csak délfele bujt ki a pelyhek, takarók közül; egy álmos tekintetet vetett az ablakra s a havas egyhangúság láttára újra visszakivánkozott puhán ölelő párnái közé. A kapitány nem látta vígnak, dalosked- vünek asszonyát; ha közeledett hozzá, mosoly helyett hideg tekintet, édes szó helyett fagyos hallgatás fogadta. Az asszo- nyi hallgatásnak, dacosan összeszorított szájnak hatalmasabb ereje van néha, mint a legkacérabb mosolynak, csókra nyújtott ajaknak. Minél hidegebb lett az asszony, annál inkább bomlott érte a kapitány: — Szegény asszonyt tönkreteszi ez a mogorva magyar tél. Bár enyhülne már, hogy egy mosolyát láthatnám! De a tél nem engedett s az asszony csukott szája nem nyílt becéző szóra. — Legszívesebben vagyok egyedül a gondolataimmal — mondta ezen az estén is az udvarlására érkezett kapitánynak. A férfi persze nem tudta — kevesen tudják — melyik az az idő, amikor gondolataikkal társalognak legszívesebben az emberek, ha már azzal nem lehetnek, akit szeretnek; ám azt megtanulta már, hogy amit nőnél szépszóval el nem ér, semmivel sem éri el, legkevésbbé durvasággal. — Parancsára asszonyom. De kérem, holnap tegyen kivételt, vendégek lesznek. A hadiszék birái... Az asszony félkarjára könyökölt: — Szívesen. Jó ebédet készítek számukra ... A kapitány elköszönt és szokása szerint a pincének vette útját. Ott kályha nélkül is meleg volt. A szerinte legjobb fűtőanyag fejlesztette a kalóriát. Az asszony figyelt. És mikor meggyőződött hogy a léptek nehéz zuhanása valóban a korhadozó pince-lépcsők irányából hallatszik, hideg arcát átfutotta a meleg öröm : — Jó helyen vagy, kapitány ! Minek is jössz hozzám, mikor kupa és kártya a szeretőd! ? így volt-e ? — A bort és a kockát többnyire már csak azok szeretik, akiknek nincs mást kit és mit szeretni . . . A pince-ajtó hullámzó döngése jelezte, hogy a kapitány megérkezett a hordó mellé. Az asszony hátrasimította vastag, kékesfekete haját, melegnek érezte a takarót, ledobta magáról, fölkelt. A szekrényhez libbent; egy pár pici-piros, rámás-csizmát kapott ki, végiggyönyörködte és felrántotta. Azután magára öltötte a fehér prémmel szegett zöldselyem derékaljat, habkeblét aranykötős megy-bársony mellénykébe fűzte, vállára brokát mentét vetett s egy tekintet a kis ezüst tükörbe, csigákba eresztett haja fölé csapta a diadémes, kócsagforgós kucsmát. Nem lett volna igazi nő, ha mégegy- szer nem néz a tükörbe s a tükör hazudott volna, ha azt nem mondja: — Igen mm i it tm 11 ii "fi in nőim mm
