Harangszó, 1922
1922-10-15 / 42. szám
324 HARANQSZO. 19tC. október 15. Csak én szerelmemnek, mint pokol tüzének, nincsen vége, mert égten ég.* Ilona szembefordul, azután pillanatra felvillanó mosolygással, — mintha sótét felhő alól napsugár fényszórása ragyogna elő, — reátekint a beszélőre: — A verset hibásan citálja, Hun- nius. Az utolsóelőtti sorban elmúlás helyett változást mond a költő. — Hát maga könyv nélkül tudja, édes?... kiáltja Hunnius s hevesen magához vonja a leány kezét. De Ilona szeméből eltűnik a mosolygás. — Mindennap elolvastam 1 Százszor elmondottam 1 Mindennap itt állottam s az ágak összeborulását én is templomboltozatnak s az elhangzott röpke szót szent eskünek éreztem. Vártam magát Hunnius s lelkem boldog, hogy nem csalódtam 1... Visszajött I... Szelíden eltolja magától a vágyakozó szemekkel feléje hajló Hunniust s azután csendesen folytatja: — ... De most ne kérdezzen és ne kívánjon tőlem választ 1... Ha most a szemembe tekint, csak jó apám halovány arcát láthatja beléírva. Meggyaláznám apai nevét, drága jó szívét, vagy talán már csak az emlékét, ha most önönboldogságomat tudnám keresni... Ki tudja, mit rejt számunkra a jövendő ? Hiába, én most nem lehetek én... Az édesanyám lánya kell, hogy legyek. Nekem erősnek keil lennem 1... Erősnek mindenre 1... Még a legnagyobb lemondásra isi... Hunnius szfve megtelik az igazi kincset találók boldogságával. — Édes, bátor szfvü, erős lelkű Honám 1... szól náhány pillanat múlva s két kezébe fogja puha kis kezét. Legyen kívánsága szerint. Némaságot parancsolok az ajkamnak s elhallgattatom örömében ujjongó szívemet. Imádkozom a jó Istenhez, hogy oszlassa el nagy aggodalmunkat s hozza el kettőnk boldogságának tiszta örömét 1... Csak egyet kérek, Ilona. Hedd kérdezze meg szemem a szemétől, amit az ajkam meg nem kérdezheti... Ilona Hunniusra emeli könnyekben ragyogó szemét s a szemek sugarában két emberlélek boldog megértésben megtalálja egymást. Azután Hunnius lehajol s megcsókolja a leány kezét. Ez alatt a parochia szobájában asztal körül ülnek Mária asszony, Márton és Korláti Gáspár, ki épen az imént kopogtatott be hozzájuk. Gáspár beszél. — Faggattam, könyörögtem, de apám megmaradt amellett, hogy prédikátor uram sorsáról semmit sem tud. Nem tudja, hova lett, de azt bizonyosan mondja, hogy nem halt meg, hanem életben van Eljárt azoknál, kik ilyen erőszakos cselekedetre, hajlandók lennének, avagy kiknek esetleg érdekükben állana az ö elmúlása. De egész bizonyossággal mondhatja, hogy prédikátor uram életben van!... Mária asszony kebléből csendes búgással felsír a zokogás. A bizonytalanság rettenes napjaiban könnytelen szemekkel járt fel és alá s íme, az első reménységre könnyekbe olvad fel fájdalma. A parochia sötét szobájában mécs- világu kicsiny fény gyullad ki. (Folytatjuk.) A Luther-Társaság közgyűlése. Kapi püspök és Radvánszky báró Salgótarjánban. A Luther-Társaság idei közgyűlését Salgótarjánban tartotta meg az evangélikus egyház alapításának félszázados örömünnepével kapcsolatban. E napra nemcsak Salgótarján közönsége készült, hanem az ország minden részéből érkeztek képviselők, hogy az egyházközség örömében részt vegyenek. Különös, a helyinél nagyobb jelentőséget adott az évfordulónak, hogy megjelent a Luther Társaság, élén a két elnök, báró Radvánszky Albert és Kapi Béla püspök Az ünnep első része az acélgyári kaszinó nagytermében zajlott le, melyet zsúfolásig megtöltött a közönség. Az estnek központja Kapi Béla püspök előadása volt, ki bevezető szavaiban melegen üdvözölte a salgótarjáni jubiláló gyülekezetét és rámutatott azon lelki kapcsolatokra, amelyek a Luther-Társaság és a gyüle kezet között fennállanak. Mindegyik a kultúráért munkálkodik, az emberi lélek megnemesítéséért, az emberi élet értékessé tevéséért. A jövendődühösen fölkapta s a földre dobta. A hurok fájón rezegtek, pattogtak, mint a beteg szívidegek s az asszony oda hullt kedves hangszere mellé a durva padlóra, reáborult és könnytelen sírással sirt. Azután újra az ablakhoz lépett. A parancsnok a dalia előtt állt. Az asszony önkénytelenül hasonlított: — Micsoda különbség! . . . A kapitány toporzékolt; kardját félig kirántotta s neki lendült, hogy előbbre lépjen, de hirtelen meghátrált. A fogo'y érces szavai hallatszottak az ablakon: — En nemes Bögöthy Máté vagyok, vitéz kapitány uram 1 Semmi bűnöm. Császári kaionák orvul megtámadtak; az egyiket megölte a lovam, a másikat becsületes harcon levágtam én. Németh Bálint kornett kezében fegyverrel tört reám, azt sem tudom miért, én csak védekeztem. Föl se ocsúdtam egyik támadásból, következett a másik. Eszterházy-huszárok lepányváztak a lovamról, fogollyá tettek, kezemre bilincset raktak, pedig magyar nemest Ítélet nélkül lefogni ninc3 joga senkinek... Az asszony az ablakpárkányra hajolt: — Ah! Minő muzsikás szavak I... A kapitány fölnevetett: — Hahaha! Majd a hadiszék előtt mondjon ilyen cifra, prédikátoros dikciót a nemes úr! Ott megtudja, milyen törvény vár az ilyen rebellis nemesekre, akik nem átal- ják levágni a császár őfelsége vitéz katonáit ... Az asszony fehér fogai közül hegyes piros husdarabkát tolt a kapitány felé s úgy sziszegte: — Te !... Te csúnya!... Hevenessy intett a katonáknak: — Kísérjétek vissza a tömlöcbe, had tűnődjön róla, mi a jog .. . Máténak más fogalmai voltak eddig a jogról, törvényről, de itt már kezdte sejteni, hogy a jog valójában nem más, mint hatalom. Joga csak az erőseknek, hatalmasoknak van — a kicsinyeknek csupán izetlen morzsák jutnak ebből. — Aki marja — birja — gondolta és mindjárt érezte is, hogy ez a régi igazság mindig új marad. A kisérő örök egyike muskétájával hátba taszította: — Gyorsabban hé! Nemcsak te vagy ám a világon, még sok hasonló jómadarat kell a hűvösre kísérnünk. Máté előtt elsötétült a világ: — Ilyen sehonai bitangok bánnak így ö vele?! Egy szempillantás és vasbéklyós kezeivel úgy csapott le az ő.re, hogy az vérbe- borulva bukott társai közé. Az asszony tobzódó gyönyörrel tapsolt s mintha aréna páholyban lett volna s hazája dallamos nyelvén hangosan kiáltotta a rab magyar felé : — Bravó:... Bravó !. . . A kapitány kivont karddal rohant a fogolynak, aki ölbe eresztett kezekkel komornémán állt, mint egy síremlék. Da a védtelen rab arcának láttára megtorpant, mintha feltámadt volna az a kevés jó érzés, amelyet a császári szolgálat ki nem ölt belőle, ütésre emelt kardját leeresztette s borízű hangja kevésbe recsegett: — Lassabban nemes vitéz I Különben husz-fontos vasat rakatok kezedre-lábadra, akkor majd nem hadonászol ilyen veszedelmesen 1 Azután az őrökhöz szólt: — Kísérjétek! Ő maga pedig oda lépett a földön fet- rengő muskétáshoz: — Úgy kellett gazember! — ordított rá és nagyot rúgott belé a csizmájával. Talán eszébe jutott Hevenessynek egy pillanatra, hogy ő is magyar nemes ember? A kapitány asszonya csókot hintett az ablakból kapitányának:
