Harangszó, 1922
1922-10-15 / 42. szám
1922. október 15 HARANOSZÖ. 323 Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizedik fejezet. 34. folyt. Eseménytelenül múlik el néhány nap. Senkise találja helyét. Szótlanságra szorított ajakkal jönnek-mennek. Napok múlása mind sápadtabbra fehéríti az arcokat, mint az ősi szél az erőtelen, sárguló faleveleket. Az ételt az asztalra teszik, belémerítik a kanalat, de azután érintetlenül ki is viszik. Sóhajtással kezdődik s gyötrelemmel végződik a nap. Pihenésié len álomból felriadás a reggel s virrasztó, nehéz álomvárás a késő este. Odakinn alkonyodik. Szürke árnyak lopózkodnak a ház előtti fák alá. Elmosódik a tárgyak éles körvonala, mintha fátyolon keresztül látná az ember. A szobában gubbaszkodva néma szoborként ülnek Mária asz- szony és a többiek. Az ablaktól elfordított tekintettel tompán felsóhajt: — Biztosra vettem, hogy ma hallunk apátokról és megint semmi I... Nagy csendesség után Ilona szava búg fel, mint valami bánatos harang- szó : — Az éjszaka róla álmodtam. Magához ölelte a fejemet s a hajamat simogatta 1. . . Mária asszony hirtelen feláll s mintha valami nagy tehertől akarna szabadulni, hátrafeszíti ökölbeszorított két kezét s megrázkódik, úgy, hogy gyönggyel hímzett bársonygallérja vallás-erkölcsösebb császárváros aranyat szóró daliáinak. Hevenessy ugyan nem tartozott a daliák közé; sebforradásos arcával inkább az alvilág fejedelméhez hasonlftott; szűkén mérték tarsolyába az aranyokat is, a rútsága sem hatolt, bár a nagyon csúnya férfiak majdnem olyan hatással vannak a nőkre, mint a nagyon szépek. A rendkívüliség a csúnyában is érvényesül. A szélsőségek, a beláthatatlan- nak látszó távolságok különben sincsenek egymástól olyan messze, mint hinnők. A magyar daliák vonzották a kapitány asszonyát — azért követte egy eldugott magyar helyőrségbe is nappal mámoros, éjjel részeg kapitányát. Egyszer Bécs utcáin mutatóba látott már belőlük néhányat és sikoltani tudott volna, olyan kínos gyönyörrel dobogott fel akkor csupán a szerelem füzétől fütött nagy szive s reszketett válogatott gyönyörökre örökké sóvár erős, fehér teste: — Ah, be szépek, de igazi férfiak, daliák vagytok 1... — És azóta kínzó szomj gyötörte értük, utánuk mindig. Most alkalom kínálkozott; eljött hát, hogy magyar daliák ajkáról szürcsölgesse, szivogassa a szerelem gyönyöreit, mielőtt végképpen lealkonyulna; mielőtt bécsi pirosítóval kellene pótolni a mámorokban itt-ott elhagyott szépségét, amelyet nemsokára majd csendes suhogással lecsúszik válláról. — Még elég világos van. Menjetek kissé szabad levegőre 1... — Édesanyám is jöjjön velünk, — szól Ilona. — Majd talán mi is utánatok megyünk. Most Mártonnal van egy kis beszédem. Virágos ágyak közt lassan, fejlehajtva mennek Hunnius és Ilona. Álmatlan éjszakákon s a nappal csendes ábrándozásai közt hányszor elgondolták első találkozásukat. Milyen lesz az első tekintet, az első kézszorítás, az első szól És most hallgat körülöttük az alkonyat szürke fá- tyolába burkolózó természet és hallgat az ő ajkuk is. És mégis úgy érzik, hogy sohase volt még olyan csendes boldogságuk, mint a minő ez a hallgatag, néma megértés. Azután az utolsó eseményekről beszélgetnek. A prédikátor harcairól, a kihallgatásról. Azután az utolsó nap rettenetességeiről. Beszéd közben lassanként felenged a leány lelke s csendes hangokba olvad erővel elnyomott fájdalma. Hunnius megfogja a fáradtan lecsüngő leánykezet s melegen mondja: — Sajnálom magát, édes Ilona!... Az a szemébe néz s egyszerű szóval mondja: — Tudom Hunnius, hogy velem érez, s köszönöm az irántunk való jó szívét I... Néhány lépést kézenfogva mennek. Azután elválik egymástól kezük, mint mikor két egymásmellett álló fáról egyszerre két fehér virág hull a földre. úgyis csak hazája tengerpartjainak osztéri- áiban becsülnek valamire részeges, mulató matrózok. . . Ám csalódott. A fényes pompa helyett egy rozoga erősség repedezett mennyezetű, rideg szobája várt itt reá s a válogatott szórakozások helyett sötét-fekete unalom fogadta. A kacagányos, kalpagos daliák nem abban a táborban küzdöttek, amelyikben Hevenessy nem igen küzdött, hanem az — ellenségében. — A nemeskéri várban nem fordultak meg mások, csak csupasz képű, elpuhult kornettek vagy lompos, iszákos vasas tisztek, hadi-szék-birók, amilyen Bécsben is van elég. A magyarok közül pedig csupán a labancok, gyülevész népség, akiknek a csókja, ölelése is olyan, mint a kard, amit önhazájuk ellen húztak ki. A kapitány asszonya reájuk biggyesztette ajakát: -- Ezekért bizony nem eresztem csigákba görög kontyba csavart hajamat! . . . Egyetlen szórakozása a mandolinja volt, vagy, ha úgy tetszett, a várőrség udvarára nyíló ablakokon át nézhette a katonák durva játékát egymással s a rabokkal és gyönyörködhetett abban is, hogyan szolgáltat igazságot köztük a kapitánya korbáccsal, kardvassal. Unalommal fordult el az ablaktól: — Brr 1 Ezért hát nem volt érdemes eljönni Végigtnennek a halottak utján. Megállnak a kis vasajtó előtt. Pejük felett összeborul a szelencebokor lecsüngő ága. — Gondolt-e rá, hogy egyszer már álltunk a szelencebokor alatt s a fa fürtös virágai templom boltívként borultak fejünkre?... Ilona elmélázva inti fejével a választ. — Olyan volt a virágos fa, mint boltíves templom s a borostyánfutotta kőfal, mint az oltár... És egymás mellett álltunk s tűz égett szemünkben. Gondolt-e rá, Ilona?... Hogy a lesütött szemből nem száll feléje felelet, forró hangon folytatja s kezével a leány kezét keresi: — Virágot is adtam, szivem édes leánya, vájjon elsodorta azt a felejtés őszi zivatara?... Én borostyánágat kaptam. Télen-nyáron egyformán zöldéi, fgy mondta nékem valaki. Szivem felett őrzöm ma is. De vájjon él-e még az emlékem annak szívében, ki azt nékem adta?... Ilona halvány arcát lassanként biborszinüre festi a szive érzése. Nem vonja el kezét, hanem gyengéden viszonozza Hunnius kezéaek szorítását. De ajka némán csukódik össze, mint két egymásra hajló piros rózsaszirom. A poémás füzetjébe a Rimay istenes éneke után egy virágéneket is írtam. Megőrizte-e olvasta-e, megtartotta e. Ilona?... Az utolsó két sora ígyen szól: „Istentül mindenben adatott idővel elmúlás, bizonyos vég, magyar földre 1 ... — mondta szobája falainak s undorodott rángás vonaglott át húsos testén, mint az elkényeztetett macskáén, amelyik unalmában megette az egeret, bár elszokott a húsától. . . Hanem azért talán igen, akit egyik délután látott. A katonák foglyokat sorakoztattak a várudvaron. Sokan voltak; többnyire öreg, csapzott hajú, kinbarázdás arcú magyarok és züllött külsejű, a zászló alól elállt katonák. Csak egy vált ki a sorból fejjel magasabban, vitézi ruhában, kezén hat fontos vassal. A kapitány asszonya nézte... élveteg ajka ketté nyílt, delejes szemeiben naggyá nőtt a szembogár, arcára kiült a mohó vágy: — Ahl... Ő azok közül való.;., akik után elfogták a kínzó vágyak... Milyen daliás I... S a feje 1 Mintha bronzból öntötte volna a Teremtő s azután lehelt belé lelket, az éjszaka tündérleányai meg a legsötétebb éjfélkor fonták körül haj- koronával . . . Fölemelte összekulcsolt karjait, kinozta, szorította kezeit s hátrahajolva tört fel a sikolyos sóhaj: — Ahl... És ez az egy is... ez is fogolyI... Itt van a közelben és mégis olyan messze 1... Mandolinja az ablakpárkányon volt,
