Harangszó, 1922
1922-10-08 / 41. szám
1922. október 8 HARANQSZO. 315 tekintetét, hát a templomlépcső felső fokán, mintha ércbe öntött szoborrá merevedett volna, ott áll Rafanides prédikátor uram. Fekete palástját ezüst szálakkal szőtte be a holdsugár s fehér brcán tűlvilági fényesség világított. Szemeiből perzselő villám - tüzek cikkáztuk s két kezében magasra emelte, bizony nem áldásra, hanem ütésre, a kapcsos szent bibliát. A templomlépcsők alatt mintha űzött, futó emberalakokat is látott volna, de ezt már nem meri bizonyosra állítani, mert lehet, hogy C3ak a bokrokat mozgatta az éjszakai langyos szellő. így mesélt a nép lelke. így szólt az emberek szája. De hát a valóság mégis egy maradt: a prédikátor eltűnt és senki sem tudta, hogy hová lett. A parochián rettenetes a döbbenet. Fehérre vált arcok, remegve suttogó sápadt ajkak, fekete karikák mélyére ágyazott megtört szemek, kétségben vergődő szívek. Mária asszony a legerősebb. Befelé remeg, csendes magányában a kezét tördeli s éjszaka facsaró vizesre áztatja párnáját. De kifelé nyugodt. Csak a szeme fénye megtörött s a hangja tompán érctelen. Ilona leányasszony lelkevesztetten, holdkórosan jár. Könnyével együtt szava is, reménysége is elveszett. Márton a kevés szavú, de megingat- hatlanul erős hit. Nem veszhetett el apjuk, mondja naponként. Megölni nem merik I Elrejteni csak rövid ideig tudják I Nem olyan kicsiny ember Rafanides prédikátor, hogy oly könyA szél keresztül nyargalt a tájon, borzongatott a mundéron át is. Bálint leakasztotta a csutoráját, nyikkantott egyet a nyakán s jót húzott belőle: — Megértettétek? — kérdezte a vitézeitől. Sarkantyupöngés és rekedtes hang-falatok sejtették: — Igen 1 — Odanyujtoita a csutorát: — No hát akkor igyátok ki, ami benne van, jól esik, hideg éjszaka lesz. Azután munkára! Ittak és indultak. A kocsi útnál elváltak. Tar Jóska árnyéka harmadmagával tovább imbolygóit, Bálint uram és Vörös közvitéz pedig egymással szemközt, az út két oldalán egy derekas fához húzódott. Máté ekkor kanyarodott ki a faluból. Lépésben. Szemeit szoktatta a sötéthez. Nem látott semmit. Szükségtelen is volt, eleget látott a lova. Vagy lehet, csak véletlenül történt, hogy valamivel idébb, mint a labancok leshelyéhez ért volna Taraj, gazdája nógatása nélkül is úgy neki iramodott, hogy az ügyeskezü támadót, amint mégis sikerült elkapnia a kantárszárat, hatalmas lendülettel ragadta magával jó darabon. De a labanc sok rohanó paripát, menekülni igyekvő lovast megállított már, nyen eltörölhetnék a föld színéről I... Csak bízzunk, legyünk erősek, az Isten megsegít I... Szunyogh András uram, mint a vadászkopó jár-kel szüntelen. Százszor is átkutatja a templom előtti teret. Még a lábnyomokat is összemércikélte. Bemegy minden házba, körülszaglássza Korlát! őnagysága portáját s kikérdezget minden jövő-menő embert. Csontos teste még vékonyabbra ványad s kopott kabátja mint viharkergette sötét felhő úszik utána, ahogy utcáról-utcára, házról-házra szaladgál kora reggeltől késő estig. Éjszaka is vigyázban áll. Senki se jöhet-mehet az ő tudtán kívül sehova se. A falu szeme, füle, de szája hallgat. Egy alkonyodó este épen behúzódtak a gádorból, mikor sebesjárásu lovak csattogása veri fel a csendet s egy zörgós cséza kanyarodik a parochia elé. Az udvaron Pista örömkiáltása hangzik. A szobában ülők felugrálnak. Mária asszony szivére szorítja kezét, az ajtó felé indul, de lába nem birja. — Istenem, édesapátok!... Ilona, Márton belesápadnak a félelembe és reménységbe. Az ajtó felé szaladnak. A következő pillanatban kitárul az ajtó s az ajtőnyilásban megáll Hunnius alakja. Mögötte Korláti Gáspár. Mária asszony karjai erőtlenül hullanak alá s szótlanul roskad visz- sza székére. De Ilona leányasszony sápadt arcát megszínesíti a váratlan öröm. Tulajdonképen zokognia kellene, edzett haramia volt, nem engedett. Csakhogy a lóban sem szamárver folydogált; répczemelléki mén szülte, aki a törököt, vasas németet már messziről fölismerte, hősi vér áztatta buja füvön nőtt, acélos zabon élt s kutya hűséggel szerette, lóész- szel segítette a gazdáját. Nem sokat mókázott hát, ha úgy nem, így: és irgalmatlanul beléharapott a zabláján csüngő legény épen maradt jobb arculatjába. Az Gszterházy huszár fájdalmában felordított, ám most sem engedett: csak azért is ! Káromkodott, baljával a kardját rángatta: — Most jó volna a kovás-pisztoly — köpködte torzarcából a szájába vérrel együtt a szavakat. A ló közben egészen megvadult, szája tajtékot hányt, szemeiben kidagadtak a vérerek, sörénye, mint a hullám-taraj, vészesen meredt föl, hirtelen hátsó lábaira ágaskodott, egyet lódított a kapaszkodó labancon s az még rá sem eszmélhetett az állat fortélyára, már két vaspatás láb taposta fejét, mellét, gyomrát... Mindez pillanatok alatt történt. Mire Máté meglepetéséből magához tért s kardot rántott, nem akadt már dolga támadójával, csak nyöszörögni tudott az. Hanem amint leszállt a lóról, egy óriási fordított kérdőjellel találta szemben magát, aki meztelen karddal, dühödt ordítással rohant reá: hiszen az édesapját várta és hiába várta s íme mégis a szívében csendes, boldogító öröm bontogatja szárnyát. Hunnius és Korláti Gáspár most érkeztek haza. Tulajdonképen Korlát! Gáspár egyedül jött volna, de azután egy kis rábeszélés után Hunnius is vele tartott. Nem olyan nagy kerülő, egy hét múlva majd csak hazaér. Otthon úgy sem tudják, mikor érkezik. Gáspárt az aggodalom állította meg a parochia előtt. Néhány levélből, meg a vármegye székhelyén ismerősök elejtett szavából nehéz aggodalmak szállottak feléje. Viharos, sötét felhők. Hallott erről, amarról egyetmást s most tudni akarja, mi az igazság. Mielőtt belépne ősei fészkébe, tudni akarja, az apjáé-e még az ősi hajlék? És egyáltalában mi van az apjával ? Mi igaz abból, amit Rafanides prédikátorról beszélnek ? És igaz-e az, amit ezzel kapcsolatban az édesapjáról mondanak ?... Márton torkát fojtogatja a keserűség. Kőnnei belevájódnak tenyerébe, foga véresre marja ajakát. Egy ideig küzködnek. Kínnal össze-vissza vetik a szavakat. Fájdalom viaskodik az elkeseredéssel, részvét a kemény igazsággal. Egyszer csak Márton karon fogja Gáspárt s kivezeti a kertbe. Ott azután fel és alá sétálgatva elmond hegyiről tövire mindent. Nem leplez, nem szépitget, nem élezi ki a valóságot, őszinte, igaz, de ugyanakkor megbocsátó marad. Mikor egy óra múltán Gáspár beköszön a szobába, két keze közé — Végre elcsíphettelek pártahős! A düh kicsorbítja, a nyugalom kiélesiti a kardot Máté úgy állt szemben ellenfelével, mint ahogy szélcsöndben a jegenyeszál tekint széjjel: — Mit akarsz tőlem, Németh Bálint?! Az óriás vadul rikácsolta: — Az életedet! — Azt nem adom olcsón! Szavait tettel bizonyította. A fejére irányzott nehéz vasaskard csapását a köny- nyü damaszkusi szablyával felfogta s ellenfele kardvasán végigsiklatva a magáét, sújtott le duzzadó izmainak minden erejével. Különös szisszenés, ezt nyomban követő torokbaszakadt ordítás, amilyent csak egyszer hallat élő lény, majd egy zuhanás hallatszott s utána némult csönd. Csak Taraj zablája csikorgott, zörgött olyanformán, mint foglyok kezén-lábán a rablánc... Máté figyelt: nem mozdult az ellenfél. Az árokparthoz lépett; a kiaszott, dérszívta fűben letörölle kardját, belökte hüvelyébe s tüzet csiholt. Körül akart nézni: voltaképpen mi is történt ? — Oly hirtelen jött az egész, alig tudott eszmélni. A tapló lángtalan világánál nézegetett; a piros fénypontot végighordozta az elzuhant testen s mikor a fejhez ért, elborzadt. Nem szokta még meg az ilyesfajta látvi-
