Harangszó, 1922

1922-01-15 / 3. szám

1922. január 15

HARANGSZÓ.

27

Távoztasd hát, Uram, félre Én tőlem a döghalált,

Hiszen szent Fiadnak vére Ez ellen irat talált.

Fordítsd-el rólam e mérget,

Óh Jehova 1 óltalmom,

És e szertelen rút férget:

Mert te vagy bizodalmom !

— A temetőtől még jobban féltünk. Kóbor kutyák kikapartak egy lábszárcsontot vagy egy koponyát. Sikogatva szaladtunk vissza a kis ajtón kertünkbe s napokig elkerültük a temetőt, de még a halottak útját is.

Hirtelen ránéz Hunniusra s ijedten szól:

— Úgy-e sok csacskaságot összebeszélek!... Biztosan nem is érdekli. ..

— Csak mondja tovább! Nagyon is érdekel... kérleli Hunnius.

— Tulajdonképpen nincs is tovább I... Azaz, az édesapámról beszéltem. Bátorságot öntött belénk. A halottak útján bebújt velünk a sötét bozótba s megmutatta, hogy nem gonosz manók, hanem kis madárkák zörgetik a harasztot. Kiirtotta velünk a templom kerítésfala melletti helyet, lépcsőt veretett oda, padot és asztalt eskabált, azután nyári rekkenőben odaült velünk és mesélgetett.

Még a temetővel is kibékített. Sohase felejtem el: egyszer kézenfogva felvezetett a temető fal mellé. Alig tudtuk gázolni a nagy füvet és gazt. A fal mellett egy halom embercsont fehérlett. Ki akartuk szakítani kezünket édesapánk kezéből, de erősen fogott.

— Mit féltek?, . . mondta bátorí- tón. Jöjjetek csak közelebb!

Felemelt egy gyermek-lábszárcsontot és megsimította : — Valamikor ezen is hús, izom és ín volt. Tudott lépegetni és fogósdit játszani. Odafutott az anyjához és ölébe rejtette göndörhaju fejét. Mikor a halál kaszája levágta, az édesanyja keservesen sírt. A halott arca sárga volt, mint a pergámen, de azért az édesanyja föléje hajolt és megcsókolta. Nem félt a haláltól, sem a halottól. Hát ti miért félnétek? Ez a csont is a felséges Isten teremtménye, ez is megdicsőül ama nagy napon a feltámadás harsonájának zendülésére I... És megsimogatta a csontot. Azután ásót és csákányt hozatott, mély gödröt vájatott és beföldeltette velünk a szétszórt csontokat. Azóta a temetőtől se féltünk annyira. Persze, ha édesapánk velünk volt.

Később mindegyikünkkel egy verses mondást tanultatott be s azt minden este elmondatta:

Három dolog kínoz engemet.

Halnom kell s nem tudom az időt.

Elmegyek, nem tudom a helyet;

Hogy vennék valami jókedvet?

De így csak a pogányok beszélhetnek, — mondta apánk. Nekünk így kell folytatnunk:

Vig vagyok és nem szoinorkodom;

Halnom kell, azt igen jól tudom.

De mivel tudom, hova megyek,

Azért veszek igen jó kedvet.

Ezt a verses mondást, melyet apánk szerint Luther Márt vn is ismert, mindennap el kellett mondanunk. így azután lassanként megbarátkoztunk a temetővel, az emberi csontokkal, magával a halállal is.

Felérkeztek a kis rozsdás vasajtóhoz s beléptek a templomot körülvevő temetőbe. A tavasz világos zöld pázsitja puha bársony takaróként borult a taposott útaktól kis részekre osztott, hosszúkás temetőkertre. Itt-ott meghorpadt egy-egy sírhalom és megbillen rajt a feketére ázott fakereszt. De a legtöbbje gondozottan sorakozik egymás mellé s a zöld pázsit közé virágot ültet a kegyelet.

— Itt van a kis Balázs Rozika sírja, szól hosszas hallgatás után Ilona. Két héttel ezelőtt halt meg szegényke.

A sírhoz lép s csendes imádság után ráteszi Hunnius kis virágcsokrát Az alacsony kőkerítéshez mennek s gyönyörködve elmerülnek a vidék szépségébe. A távolban erdős hegy gerincek sötétednek. A völgy szelíd hajlású lapályát zöldelő rétek és barna szántóföldek osztják részekre. Alattuk pedig napsütötte házfalával felvilágít a papiak. Mellette húzódik a kert. A fal tövénél végződő halottak útját elrejti az összekuszált sűrűség, de Rafanides prédikátor uram virágszegte útját meglátják, sőt prédikátor uramat is, ki háton összekulcsolt kézzel gondolkodva sétálgat fel és alá.

— Köszönöm, hogy mindezt elmondotta, — szól Hunnius, mintha csak éppen most ejtette volna ki az utolsó szót Ilona leányzó. Akkora kicsinyke ablakot nyitott, mint egy kémlelőcske, mégis beleláttam a prédikátor uram és maguk mindnyájuk hófehér leikébe.

De ettől a szótól égető pir száll a leány arcára s zavarodottan fordítja félre fejét. Kész szerencse, hogy a gádor nyílásban megjelenik Prokop mellett István s tenyere tölcsérén át hangosan kiált:

— Jöjjetek !... Jöjjetek I... Édesapánk hív 1.. ,

— Édesapa hív !... mondja Ilona s abban a pillanatban elindul.

— Még azt szeretném, — szól menés közben Hunnius, — ha egyszer az édesanyjáról is beszélne valamit.

Ilona elgondolkodva rázza meg fejét.

— Anyáról?... Nem, anyáról nem is tudnék. Apáról az más. De édesanyámról nem tudnék Inkább mondjon valamit a maga édesanyjáról...

Hunnius elnéz a leány feje mellett.

— Az én édesanyám már meghalt. Tíz éves voltam. Az édesapám jó ember, de gyerekkorom éta engem anya nem ölelt meg.

A szavak egyszerűen és mégis megrázóan hangoztak. Ilona szeme könybe’lábadt.

— Ne haragudjék a fájdalomért, amit okoztam. Nem tudtam...

— Nem maga okozta, Ilona leányzó, csak meglátott szívemen egy sebet. Az nem vétek, inkább erény I...

Kis hallgatás után ismét megszóíal Ilona :

Nekem nagyon jó édesanyát adott az Isten! Megáll a szívverésem, ha arra gondolok, hogy édesanya nélkül lehet vagy kell élni I Sajnálom kegyelmedet, szegény Hunnius...

Odanyújtotta a diáknak a kezét.

A virágos út szélén Rafanides prédikátor uram áll mozdulatlan, földre cövekelten. Magához inti Hunniust s megindul vele a széles úton.

— Arra kérlek, édes fiam,*—J'szól és menésközben az erdős hegyekre függeszti tekintetét, — ne induljatok útra e mai napon. Apáddal való barátságom jogán s irántad való bizodalmáin erejében üzenetet kívánnék veled küldeni néhány ugyanazon szolgálatban álló prédikátornak s általad izenetet szeretnék tőlük nyerni. Azt is forgatom fejemben, hogy ha becsületességed nem látszatos csinálmány, hanem lelked igaz értéke, úgy általad értesítést nyújtanék a külországi evangélikus anyaszentegyház hatalmas fejeinek honi anyaszentegyházunk siralmas nyomorúságairól.

Hunnius megáll s nyílt tekintetét bátran felemeli Rafanideshez.

— Parancsoljon velem, tisztelendő atyám, — felel megindult hangon. — Mint fia, úgy engedelmeskedem.

Rafanides tekintete megtartja keménységét. Néhányszor helyeslőleg int a fejével. — Kettőnk dolga!. . . mondja s azután keblére öleli Hunniust.

(Folytatjuk.)