Harangszó, 1922
1922-07-16 / 29. szám
234 flARANQSZO. 1922. július 16. A fali óra. A szobámban szép üveges szekrényben régi fali óra van. Nagy gonddal Őrzöm — édes anyám hagyatéka — nem engedem, hogy valaki hozzányúljon, magam huzom fel mindig. A múltkor bemegyek a szobába, hát látom, hogy a kis lányom ott áll egy széken az óra előtt és azon van, hogy az óra súlyait leszedje. »Mit csinálsz te szerencsétlen ?« kiáltok rá egészen magamon kívül. Ó meg egész lelki nyugalommal feleli: »De édesapám, könnyíteni akarok az órán, hogy ne viselje mindig azokat a nehéz súlyokat.« Hát ez ugyan jó szívre mutatott, de mégsem volt helyes. Leemeltem a gyereket a székről és erősen rászóltam, hogy ezt nem szabad tenni. De, mert nagyon kétkedőén tekintett rám, meg kellett néki magyaráznom az óra szerkezetét, különösen azt, hogy a súlyok nehézségétől függ az óra járása. Levettem a súlyokat és az óra nem járt; könnyű súlyokat akasztottam rá és az óra igen lassan járt, amikor pedig túlnagy súlyokkal nehezítettem, akkor meg igen gyorsan járt Lassan megértette a gyerek, hogy súlyok nélkül az óra nem járhat. Igen sok ember nem érti, hogy az óra a mi életünk képe Mi is az órához hasonlítunk 1 Súlyokra van szükségünk, hogy életünk órája járjon. Ezek a súlyok a különféle bajok, fájdalmak, csapások. Csak akkor jár helyesen életünk órája, ha elég és megfelelő súly van rajta. Hogy mennyi kell, azt az Ur Isten nagyon jól tudja. Nem ád többet, mint amennyit elviselhetünk. Ha sokat adna, igen gyorsan járna a mi óránk. Ha keveset adna, nem járna jól. ö tudja, mire van szükségünk. Ne panaszkodjunk az élet terhein, szükség van rájok I Mondjunk értük köszönetét: ezek éltünk indítói 1 Dr. Tirtsch Gergely. »A római kath. hitet az evangélikus szekták romjain akarom egykori uralmára emelni.« — A lorettói szent szűz előtt térdelve így esküdött ün- nepiesen II. Perdinánd. ez a ritka energiájú, hajlithatlan állandóságu és a katholikus hitért lángoló férfiú. És erre kitört a legkárhozatosabb, legoktalanabb harc: a vallásos meggyőződésnek fegyverrel folytatott háborúja, mely harminc éven tűzzel és vérrel födte be Európát és mikor a buzgó szenvedély a saját tüzében aludt el, minden megsemmisült, csak az nem, ami ellen a láng fellobbant. A kard elnémíthat, de meggyőződést nem alapíthat soha.« — (Rónay Jácint előadása Rudolf trónörökös előtt II. Ferdinánd uralkodásáról.) Az összedült viskó. Halott felkek járnak Haza-hazajárnak . . . Dalos erdő széfén egy kis rom hever Zörgő falevélbe Görgeteges szélbe A gyászos enyészet üszköket kever. Nád volt a teteje VZiskó a külseje Számos fergetegnek mégis ellenállt, Akik benne sirlak Szívükkel nem bírtak Izzó fángnyeívéveí a halál ha járt. Sok ezernyi bajban Ide jőve hajdan Muzsikás jókedvvel nem egy jó barát, Nem is rajta mullutt Hogy a könnyje hullott Dal között ha itta a gazda borát. A jó sors forgandó — Omladék a viskó, Szívtelen ellenség mindent összedült, kirágok hullása Sárga elmúlása Porlasztó kezével életébe nyúlt. Kanyargós országút A messzeségbe fut, Rajta a boldogság ide nem szivárog — Mohos fal tetején Nyugodalmas helyén Csak keselyű vijjog, csak a holló károg. TÁKOA. Júliusban . . . A házak előtt mályvarózsák pompáznak sokféle színben, kolompszó barangol a lekaszált réteken, aratók danája hullámzik a barnás-zöld, arany-szőke mezőkben. Kasza pöng, július van, dandárja a munkának. Aratnak. Napkelte, napnyugta, holdvilágossága munkában találja a föld népét; mint vadlibák az őszi levegőt, az aratók szögalakban, hajladozva rójják a gabonatáblákat. Peketéresült férfiak nekilendülve vágják a kalászos rendet, pirosbarnára égett, izmos leányok, teltidómu menyecskék ringva- rengve szedik a markot. Patyolatvászon meg színes karton ruhák tarkáinak a villogó kaszák mögött és itt-ott már aranykeresztes kepék nyújtózkodnak, szarkaláb ibolyádzik, libasereg fehérük a tarlókon. Néhol őszre emlékeztető szántás is barnáük; fölötte vadgalambok húznak az erdő felé, ahol ilyenkor nagy a csönd: szerelmes dalok helyett anyai édes gondok töltik be a nótás madarak szívecskéjét. És nemsokára behallatszik a pusztákról a cséplőgép kedves, melódikus duruzsolása s a pajták agyagos földjére zuhanó kézicsép ütemes kattogása, mintegy biztatva a kenyérért verejtékező embereket: — Vaa gabona, lesz kenyér I... — Nagy szó ez 1 Ma már talán tudja mindenki, amit háború előtt oly kevesen éreztek, hogy mennyi minden van ebben a rövidke fohászban: »...add meg nékünk a mi mindennapi kenyerünket 1... « — Add meg. Uram, egész Magyarország Csonka határán kívül- belül minden magyaroknak I... Július vége van ; az útak mentén már másodszor virit az akác. Az idén dúsan hozott virágot másodszor is, hasonlóan az olyan asszonyhoz, aki csak második férje mellett indul virulásnak. De ez a második virágzás nem olyan illatos, mint az első és nem is olyan fehér: illatát fölszívta a nyár heve, fehér hamvát lecsókolta a júliusi nap forró szája. A júliusvégi akác, a másodvirágzás: a késői találkozásra emlékeztet, amikor keresésben kifáradt, letaroltszívü emberek találkoznak össze s a fejüket lehajtva ősziesen mosolyognak : — Reád találtam — sóhajtják — de egy kicsit későn... — Nemde — szomorú ez ? I. .. Július vége van; a hold arca bordófátyolos. A hold is olyan, mint az emberek: minden évszakban más a tekintete. Ma még élveteg, sötétpiros, de ezután egyre őszresápadóbb majd télrefehéredőbb lesz, akár azok a könnyed, nyúlánk leányok, akik csak egyszer szerettek életükben, nem mennek férjhez sohasem és rövid életűek, mint kedves virágjuk: a fehér őszirózsa, mely az első dérre halálraváltan hajtja le szirmos-boly- hos fejecskéjét. Ök: az áloé-lelkü, könnyed járású, lenge leányok az őszt szeretik — talán ezért rövid életűek, mint az első szerelem — és nembánják, ha múlik is a nyár, mert jön az ősz, a fáradtan dobogó szíveket a hervadás édes fájdalmába elringató, méla mosolyu Ősz... Porkoláb István.
