Harangszó, 1922
1922-07-02 / 27. szám
Í922 július 2 HARANQSZO. 219 A vándof arcán örömpir ragyog, ... Amikor meghallja a zúgó lomb dalát; Lelkén a múlt drága emléke suhan át, S szívében zsongnak a bölésődalok .. „• Az ezredéves nagy, bölcsődalos múltból,... Daltzengő tavaszok fuvalmán sarjad még: E megcsonkított hazára új ezredév. — S a torzhatáron túl, szolga lesz az úrból 1... Szolga lesz, ki most Örökünkben ül,... Kultúránkat fojtó lomha kényelemmel. Mi verjük ki onnan, — mi a rímeinkkel I — Vándor bízzál, hazánk még egyesül!... Hazug valóktól sötétlö éjszakán,... Zúgnak a nagy erdők s locsognak a habok: — Bízzatok könnyező, szomorú magyarok, Csak papirrongyokból van a torzhatár!... * Tapossák el ólomkatonáink A trianoni torz papirrongyokat, És hódítsák vissza a Kárpátokat! S vágyaink vizét — a büszke Adriát . . . Csak fel, fel I te rongyos, nótás kis csapat, Tapossák el ólomkatonáink A trianoni torz papirrongyokat! Fel, fel 1 te rongyos, nótás kis csapat 1 Dalok szárnyára ólomkatonák I... Remények selyméből szőtt rímeinkkel Hódítsuk vissza a magyar hazát!... Csak fel az ostromra 1 — Vívjuk a csatát, Remények selyméből szőtt rímeinkkel Hódítsuk vissza a magyar hazát!.,. Oyőrlk György. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Hetedik fejezet. 24. folyt. Másnap Korláti korareggel megint a városba indul. Alkonyatszálltakor azután Zsófia él az apja engedélyével s átmegy a parochiára. Együtt találja az egész családot az udvar terebélyes hársfája alatt. A prédikátor mellett ott ül Mária asszony, lábainál Ilona húzódik meg. Szembe velük Márton, mellette István. A szemekben az aggodalom tüze izzik, de az arcvonások nyugodtak. Mindenek felett uralkodik Rafanides prédikátor erős hite. Zsófiát hirtelen kínos bizonytalanság fogja el. Egy pillanat alatt tudatára ébred annak, hogy ő hallott a szolgaházai eklézsia fenyegető veszedelméről. És hogy ez egyet jelent prédikátorék családjának romlásával. És hogy az édesapjánál sok-sok minden nem tetszik neki. A prédikáto- réktól való elhidegülése, egy-egy gúnyolódó megjegyzése, egy-egy kor- bácsütésü kemény szava... Szerényen félre akar húzódni, talán nincsen is joga ebbe a körbe letelepedni. De a prédikátor meleg szívvel magához hívja, megsimogatja arcát s szelíden homlokon csókolja. Azután odahuzódik megszokott helyére, Mária asszony oldala mellé. Rafanides folytatja, ahol abbahagyták. — Bármi jöjjön is, az Isten rendelése szerint történik. És ember soha el ne felejtse, hogy az igazság több az életnél és hogy a halálban is van élete annak, ki életében az igazságért élt. A Krisztus anyaszentegyhá- zának hasonlatosképen az ember földi hazájához, erős lelkű bizonyságtévőkre van szüksége. Vértanuk vére olvasztja törhetetlen erősséggé a sáncfalat, mely a Krisztus anyaszentegy- házát van hivatva védelmezni. Ha pedig úgy rendelkeznék az Úr, hogy az elközelgető nap veszedelemmé válnék eme hajlék felett, ha erőszak kivetné immáron megöregedő kezemből az evangéliomot, akkor válasz- szón a gyülekezet Isten lelke szerint való új pásztort lelke hűséges gondozására. Szeretném, Márton fiam, ha az Úr örökségét apád örösége- képen úgy vennéd áltql, mint aki az Úr kezéből veszi azt. Tudom, hogy jő pásztora lennél ennek a nyájnak. Hogyha pedig erőszakkal szétvetnék magát a gyülekezetét is s elrabolnák eme templomot, őseink szent örökségét, akkor legyen elég egy áldozat 1 Te, fiam, ne vesd közbe magadat. Ha testem fel nem tartóztathatja a pusztulást hozó árvizet, úgy egy em- bermúlásu időre elveszett a hívők eme kisded tábora. Egy rövid időre I Mígnem az Isten újból felemeli a megalá itatás porából. De akkor is, édes fiam, tartsd felettük szemedet. Hozd, vagy küldd nékik az Ige világosságát. Nappal nem jöhetsz, jöjj tehát éjszaka. Békességben nem lépheted át küszöbüket, járj tehát zivatarban. De jöjj és zörgesd meg ablakukat halkan és felkelvén, megnyitják előtted házukat, lelkűket, hogy erőt és világosságot nyerjenek általad. Ti pedig együtt maradjatok Máriám, hűséges hitvesein, Ilonával és Istvánnal. Szeressétek és támogassátok egymást. Féltésből ne tegyétek szívetek szeretetét bilinccsé Márton kezén, lábán. Legyen szívetek szere- tete szárny, mely emelkedni engedi Hórebig, az Isten akaratának hegyéig. A fejek lassanként aláhanyatlanak. Egy egy könny szivárog át a szempillákon, azután lassú csörgedezéssel megindul a lélek fájdalmának kristály- tiszta könnypatakja. Rafanides megsimítja arcukat s komolyan és mégis csodálatos biztonságot sugárzó derűvel magához szorítja kedvesei fejét. — Miért is sirtok és miér is sírnánk? Hiszen nem a halál kapujában, hanem Isten kegyelméből még az élet utján állok. Nyelvem még hirdeti az Ö szent igéjét, kezem még magasra tartja az Evangéliom világító fáklyáját. Egyik kezemmel még mutatom a hegytetőre épített várost, a másikkal pedig ölelve vezetlek titeket, édes szeretteim és mindazokat, kiket az Úr kegyelme reám bizott. Hát ne erőtlenítsük szívünkben az Isten iránti hálaadást, hanem inkább magasztaljuk az O szent nevét mindazért, amit nékünk ma és mindenkoron adott. És kérjük az Úr kegyelmét mindenekhez, amiket az 0 bölcs tetszése szerint felölünk elrendelt. Néhány pillanatig hallgatva tekint maga elé, azután mosolyogva szól Mária asszonyhoz: — Jöjj csak, édes hitestársam, valamikor megénekeltettél az öreg Szabónénál, most jöjj, hadd énekeltesselek meg én is téged, a hálaadás és kegyelemvárás eme szent estvéjén. Kihozták az énekeskönyvet s azután megcsendült az ajkakon a könyörgés éneke: Magas egekben lakozó Felség, Tekints le hozzánk kegyes Istenség, Lásd, mely igen nagy, Uram, ez ínség, Melyben nyomorog a keresztyénség. Ígérted vala azt atyáinknak, Hogy szívből Hozzád, ha imádkoznak, Ha felkiáltnak nagy szükségükben, Meghallgattatnak könyörgésükben. De Te vagy most is, akit kívánunk S nagy szükségünkben buzgón imádunk. Nincs kívülötted senki gyámolunk, Földön, sem mennyben nincs más támaszunk. Hallgasd meg azért fohászkodását, A szegényeknek imádkozását; Ne szenvedd, kérünk, nyomorult sorsát, A Te népednek ily nagy romlását. Énekszóra néhány ember áll a kapu mellé. Majd lassanként megnövekszik a hallgatók száma s kicsiny csapattá csoportosul. Lassanként beljebb húzódnak, mind többen és többen lesznek s mintha két ölelő kar tárulna és csukódnék, széles körben átfogja a prédikátort és családját. A kuruc háborúk tábori-lelkész-költője, Aáchs Mihály, énekének utolsó verseit már egy nagy gyülekezet énekli sírástól fojtott hangon és mégis Istenben bízó rendíthetetlen hittel: Legyen békesség a mi időnkben, Maradhassunk meg ismeretedben, Még magzatink is a Te igédben Nevelkedjenek az igaz hitben.
