Harangszó, 1922
1922-06-25 / 26. szám
212 HARANOSZÖ. 1922. június 25 minden gondolatod, minden elhatározásod, minden tetted késön-korán bármily örömteljes, bármi gyászos körülmények közt arról a szilárd hitről tenne tanúbizonyságot, hogy a mindenható Atya szerető gondja őrködik feletted életed minden pillanatában. Nem azt az embert nevezem hívőnek, aki viruló reménnyel és teljes bizalommal néz a jövőbe akkor, ha a jelenségek, időjárás, körülmények, társas viszonyok, jó barátok meleg részvéte kecsegtető arccal mosolyognak reánk, hanem amikor a sivár szemhatáron nem tűnik szembe egy árva fűszál, amelyhez a remény egy gyenge fonalat erősíthetne, akkor gondolni arra, hogy ebben a pillanatban is szerető mennyei Atya kezében vagyok és megnyugvást találni abban, hogy »mind jó, amit Isten tészen«: ezzel bizonyítod be igaz, keresztyénségedet »ezzel a megnyugvással feleltél meg egykori fogadásodnak : »Hiszek, egy Istenben, mindenható Atyában le — Hiszek egy Istenben — rebeg- tem remegő ajakkal és olyan kima- gyarázhatatlan éde^ érzés fogott el, mintha hosszá, küzdelmes, aggodalom- teljes utazás után békés, derült, meleg szülőházam ajtaja nyilt volna meg előttem. Kietlen sivatagból, rózsaillatos otthonba, a kiengesztelődés és lelki béke üdítő világába léptem. Köszönöm barátom! — e két szóban tört ki szívemből a hála s a megtérés érzetének forró árja, amikor ő keblére szorított és a bucsucsók, mellyel elváltunk letépte lelkemről az aggodalom nyomasztó bilincseit. Nyugodt lélekkel vettem kezembe könyveimet, hogy jövő életpályámra lelkiismeretesen elókészüljek. Sass János. Felhő alatt. Pihenek. Lecstiggesztem két fáradt szárnyam, Amivel fent a felhőn jártam. Hiszen tudom, hogy csak ember vagyok, S a nagy világon át nem szállhatok. Pihenek. Alámhúzom két fáradt lábam, S gubbasztok lent a föld porában, fliszen tudom, én is csak por vagyok, S mint a fű, fa, virág, elhervadok. Pihenek. Behúnyom ezt a lázas két szemem, Mint holdvilágos csendes éjjelen. Hiszen tudom, úgyis csak álmodom, Hogy fellegek közt jártam szárnyakon. Zámboki Lajos. A távcső. Midőn egyszer mint fiatal diák Bécsben voltam és egy gyönyörűséges tavaszi estén lakásomra iparkodtam, egy piac közepén feltűnt egy kis embercsoport. Kíváncsian oda- furakodtam én is: mit keresnek, vagy mit néznek ott az emberek. A csoport közepén öregebb úr ^llt és szorgosan igazított egy távcső vön. Hatalmas távcső volt, lehetett emberhossz- nyi, magas állványon állott és igen sok csavar volt rajta. Nézem az irányt, hogy mit is tud ez az úr itt a nagy város közepén a távolban megfigyelni s akkor veszem észre, hogy biz ez az eget nézi. De nemcsak hogy maga nézte, hanem egy kis összegért másoknak is megengedte, hogy beletekintsenek, Természetes, hogy kíváncsiságom még nagyobb lett. Odafordultam tehát ahhoz az úrhoz és udvariasan megkérdeztem, hogy mit mutogat itt. Az egek nagyszerű csodáit mutatom én — felelt az öreg úr —-, oly csodákat, melyeket szabad szemmel sohasem láthat. Az egek csodáit láthatni itt — gondoltam magamban — ezt meg kell néznem. Kezébe nyomtam a kívánt összeget és beletekintettem a távcsőbe. Sohasem fogom felejteni, amit akkor láttam. Tényleg beletekintettem az ég titkaiba. Láttam a holdat oly közelről, hogy azt hittem, kézzel foghatom meg; láttam csillagot, melyet három kis hold kísért és forgásában megvilágított; láttam olyan csillagot is, melyet fényes gyűrű vett körül. Egy szóval érdemes volt beletekinteni. És ha most évek múltán néha-néha oly emberrel találkozom, aki nem hisz és hitetlen gőgjében azt kérdi tőlem : ki tekintett már be az ég titkaiba és ha beletekintett, hogyan tehette ezt, eszembe jut a következő kis élmény. Az ég titkaiba mi emberek puszta szemmel nem tekinthetünk, nekünk ahhoz távcső kell, még pedig nagy és erős távcső. És ha nem elégszünk meg csak a fényesen ragyogó csillagok nézésével, hanem azt keressük, akinek szavára ezek a csillagok lettek és még most is mozognak, ahhoz már hit kell. Amint a távcső a szemet, úgy erősíti a hit a szívet. Hittel és hitben feltárulnak előttünk az egek csodái és magasztalni fogjuk azt, aki mindezeket létrehozta az ő hatalmas szavával. Dr. Tirtsch Gergely. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Hetedik fej'ezet. 23. folyt. Korláti hitelezője, Diamant Jakab nagyon rövid terminust szabott adósának. A hurok még szorosabbra fonódik Korláti nyaka körül. De hát most már reméli, hogy a szolgaházai eklézsia végitéletnapja az ő boldogságának napja lesz s megszabadul minden anyagi gondjától. Nyugtalan lelke az utolsó napok egyikén mégis csak beűzi a püspöki székhelyre. De ez a nap a csalódások egész sorát vetette eléje. Hiába hajbókol, nem kerülhet a püspök szine elé. A püspöknél fontos tanácskozások folynak. Jeles egyházi férfiak, tudósok és közéleti nagyságok vannak nála. Egyházi és állami ügyekről folyik a tanácskozás. Még- csak egy pillanatra sem lehet megzavarni. Különben is a püspök titkára is ismeri a szolgaházai ügyet. Igaz ugyan, hogy olyanformán beszél róla, mintha Korlátinak semmi érdeke sem lenne ez egészben. Azután közli, hogy a helytartótanács egészen váratlanul megváltoztatta eredeti rendelkezését. Korláti belesápad az izgatottságba. — Hogyan ?.. . A helytartótanács megváltoztatta a szolgaházai eklézsiára vonatkozó rendelkezését ? — Igen, megváltoztatta 1 Lovasfutár hozta az új parancsot, hogy a templom erőszakos elfoglalásától, de egyáltalában minden erőszakosságtól szigorúan tartózkodni kell. Még az is benne van a pecsétes írásban, hogy Rafanides prédikátor személyét és működését kell szigeru vizsgálat alá venni, de életében bántódásnak történnie nem szabad. Korláti arcából az utolsó csepp vér is eltűnik. Szinte fuldokolva kapkod levegő után. — Ez, ez van a helytartótanács rendeletében?... A fiatal püspöki titkár tetszeleg a jól értesültek szerepében. Játsza a tapasztaltat, aki már megszokta, hogy a legmagasabb hatóságok is változ- tatgatják elhatározásaikat s épen azért, mégcsak pillanatig tartó csodálkozást sem érdemelnek. — Hát bizony jól imádkozott Rafanides prédikátor! Vagy pedig valami nagyfejü nagyon sommásan biztosította számára »a legmagasabb< gráciáját I...
