Harangszó, 1922

1922-06-25 / 26. szám

1*22 június 25

HARANOSZO

211

hogy a róm. kath. egyház képviselője mindig ott volt a kii döttségek sorában és hogy a látogatás alkalmával az illető község r. kath. templomnak harangjait is megkondi- tották. Felejthetetlenné tették a püspöki egyházlátogatást a gyülekezet vezetőinek és tagjainak lelkesedése és szeretete, mely- lycl valóságos ünneppé avatták a püspök megjelenését és az az áhitatos figyelem, mellyel tanítását, intéseit szivükbe zárták. Hisszük is, hogy Kapi püspük fáradságos apostoli útja áldásos eredményekkel járt, fel rázta a közönyösöket, megerősítette az egyházszeretetet s a vallásosságot.

Amint értesülünk, Kapi Béla püspök egyházlátogató körútját egyelőre abbahagyta s csak szeptember első felében kezdi meg újra.

Magyar sirató.

Fehér nyoszolyámat,

Virágos portámat Jaj, de szánom-bánom,

Többé sose látom.

hull a szemem könnye,

Gyász a magyar földje,

Lesz-e még itt reggel Rózsás napkeltével?

Lesz-e még itt hajnal?

Jön-e még az angyal Magyarok álmával,

Zenés harsonával?

Zenés harsonával,

Béke pálmájával:

— Szegény, bús magyarok, ím, szabadok vagytok \

Jaj, de nagyon szánom,

Jaj, de nagyon bánom Virágos portámat,

Fehér nyoszolyámat I

Fehér nyoszolyámat,

Árva violámat,

Én szegény anyámat:

Édes, jó hazámat I

Péntek Iván.

Enyhülés.

Földigsujtottan, szinte kétségbeesve vetettem le magamat a székre, mikor az orvosi vizsgálat után zavaros agy- gyal szobámba beszédültem. Mi vár rám — Istenem, — van e még okom remélni, hogy gondos kezelés mellett helyre áll megbomlott szervezetem működése, vagy le kell mondanom minden további életörömről és remete- szerű önmegtagadással, sőt talán nyomorékként kell tengetnem vigasztalan életemet, vagy... vagy talán — óh

Istenem 1 — talán nincs is folytatás .. Ilyen fiatalon, amikor még egy egész emberi élet küzdelmei s örömei állanak előttem

Gyilkos fájdalom szorongatta keblemet és agyamban vad irammal féktelen szeszéllyel űzték egymást képtelenebbnél képtelenebb gondolatok.

Barátságos kopogás után Gyula pajtás lépett be szokott derült arccal, nyájas mosollyal szobámba s vidáman csengő hangon üdvözölve foglalt helyet a szemközti széken.

iNagyon lehangoltnak, szomorúnak talállak, István, valami bajod van ?<

Ne csudáid — mondám — és elpanaszoltam neki, hogy az orvos gyanúja szerint emésztési szerveim rendes működését fertőzés zavarta meg és ennélfogva az orvos vérvizsgálatot rendelt el. Hiába igyekeztem tehát az életbölcsek tanításaiból a legfontosabb alapszabályokat elsajátítani s követni, hiábavaló volt minden óvatosságom és aggodalmas elővigyázatom, hiába valók voltak áhitatos- kodásaim, amelyekben szívem forró vágya oly gyönyörteljes, boldogító kielégülést talált. Nem hallgathattam el jó barátom előtt azt sem, hogy a legsötétebb gondolatok is átfutottak agyamon.

Gyula barátom, kivel együtt jártuk a közép és felső iskolákat és akinek nemes szívéhez elválhatlan kötelék fűzött, meleg részvéttel hallgatta fájdalmas panaszomat, de mikor a reménytelenség szavai tolultak ajkamra, meglepetve, szinte megdöbbenve láttam, hogy összeráncolt homloka s nyiilövő szemei haragos fölindulás jeleit villogtatják és mikor bevégeztem kedélyállapotom magyarázását, feddő fekintettel fordult felém és erőteljes szavai, mint a nyári zápor kopogása, dübörögtek fülembe.

— Vallásos embernek ismertelek mindezideig — kezdé komoly hangon — úgy tudom, hogy esti fohász nélkül sohase hajtod fejed nyugalomra, rendes látogatója vagy az Isten házának, buzgó szívvel hallgatod a szent beszédet, szent könyvünk olvasására nagy gondot fordítasz és bibliai idé zetek egész tárháza áll rendelkezésedre, de ipost elhangzott beszédedből arra kell következtetnem, hogy mindezek mellett sem vagy igazán vallásos ember, következéskép nem honol lel- kedben az a rendíthetlen nyugalom, mely az igaz keresztyénnek elválhatlan tulajdona s legbecsesebb kincse. Imádkozásod, templomba járásod puszta jóságos cselekedetek, amelyeknek csak akkor volna értékük, ha oly szilárd hitből fakadnának, melyet nem gyenge szellő, hanem még világromboló orkán sem ingat meg. A te hited már egy kis szellő lebbenésével meglazult. Olyan gondosan, annyi kínzó figyelemmel követted egész életmódodban a leghelyesebbeknek hitt életszabályokat és most, hogy valami véletlen eset folytán kóros állapotba jutottál, kész volnál összes életelveidet haszontalanoknak nyilvánítani s a lomtárba vetni. Az egyensúlyából kimozdított lélek nem látja, nem gondolja meg, hogy gyarló teremtmények vagyunk, véges az emberi bölcseség és nem képes kitalálni olyan általánosan érvényes életszabályokat, amelyek a természet végetlen birodalmának minden támadása ellen föltétien biztossággal megvédenének bennünket.

— Hiszen épen ez a határozott tény — vágtam közbe — ez ejt kétségbe, ez az,« ami elkeserít, hogy bármilyen gondosan, bármily bölcse- séggel és szorgalommal építjük föl földi létünk tanyáját, a külvilág dúló hatalmainak ostroma kikezdi a legszilárdabbnak látszó oszlopot és megbontja az épülef állandóságát. Ez a tapasztalat olyan kemény sziklagát, amelyen minden bizalom megtörik.

— Igazad van, édes barátom, megtörik az a bizalom, amely nem örök tartósságot Ígérő rendíthetlen alapba eresztette gyökereit. Gondolkodjál csak, hol van a te megrendült bizalmadnak alapja. Azokban az életelvekben, amelyeket sok kutatás és megfontolás utján megszereztél. Ezek az életelvek és szabályok azonban, bármily mélységes tudományon támaszkodnak, bármily széles körű tapasztalatokból származtak, mégis csak a gyarló emberi ész szülöttei. De aztán az az orvosi vélemény is, mely most szinte kétségbeejt, ez is véges emberi tudomány ihlete. Ezekre a gyarló, fogyatékos, múlandó, változandó alapokra építetted egész életedet. Nem csuda, ha ez a testi baj, amilyen a bölcs gondviselés intézkedése szerint folyton fenyeget bennünket, meg az az orvosi nyilatkozat, mely még nem is alapul határozott tényen, elfeledtette veled azt a hitet, hogy az ember sorsának fonala végeden hatalom és végetlen atyai szeretet kezében van. Vallásos embernek tartod magadat és íme az első kisértés oly gondolatokat ébreszt telkedben, amelyek csak a hitetlenség kertjében teremhetnek meg; istenfiu- ság érzete imádkozásaid mellett sem hatotta át annyira lelkedet, hogy