Harangszó, 1922

1922-04-16 / 16. szám

132

HARANGSZÖ

1922. április 16

lucet in tenebris«. (Magyarul: világosság fénylik a sötétségben.)

A többi felekezet, kivéve tán a külföldi védelem alatt állott ág. hitv. evangélikusokat, már mind az újabb, békés időkben kezdték meg működésüket.

Keresztyén erkölcsi gondolatok és életideálok.

Sokat beszéltek és írtak a tökéletességről, összes lelki és testi erőink harmónikus kifejlesztéséről és egyéb erkölcsi életcélokról. Goethe Faustja a legfőbb célokért küzdő és viaskodó emberi természet maga, aki szerint csak az érdemli meg a szabadságot és az életet, aki azt naponként megszerezni i meghódítani kénytelen. Ennek útja pedig nem a tudás, sem az élvezat, hanem a felebaráti szeretet szolgálata. Azért ránk nézve Madách Ember tragédiája mellett oly tanulságos a német szellem e legnagyobb és legmélységesebb alkotása. *

Civilizáció és kultúra, pláne műveltség között nagy a különbség. Kultúra és műveltség éber lelkiismeretet és tiszta morált feltételez. A A keresztyén ember szabadságában magasztos harmómává egyesülnek a lelki ellentétek. Azért az akarat nevelése a paedagógia legfőbb erkölcsi célja és feladata. Az igazi kultur- rendszer az erkölcsi fejlődés eszméjének lehető megközelítése az egyénben és a társadalomban.

*

A vallásos és erkölcsi államkép ződés az általános műveltségnek az alapja. Először embert és pedig keresztyén embert, s csak azután szaktudást, szakembert kell nevelnünk. A minden jó, igaz és nemes iránti szabad érdeklődésben s az akarat erőink az Isten országa javára való megfeszítésében áll az ember művelődésének soha el nem múld feladata. S ha biztos az alap, akkor könnyen építhetők föl rajta a személy és társas közösségi életideálok, amelyeket Her- bart Platónnál egyezőleg az élet hatalmasságainak és legfőbb valóságainak minősített.

Dr. Szlávik Mátyás.

A húsvéti ünnepek alkalmával adakozzunk a „Harangszó“ terjesztésére és fenntartására.

Az Úr oltalmában.

Történeti elbeszélés.

Irta: Kap! Béla.

Hatodik fejezet, 16. folyt.

melyben idegen országban összeborul három magyar diák lelke, azután Rafanidcs Márton nagy boldogan hazatér, de rövid boldogságra és keserű kiizködésre.

A csillagtalan ég egybefolyó sötét felhőzete feketébe vonja a város utcáit. Csak a kereszteződéseknél világít egy-egy sárgás fényű olajlámpa, mely a házfalba ékelt vaskaron lóg alá. A szél meg-meglóbálja a vas- foglalaítal körülerősített világító alkalmatosságot, az pedig minden mozdulásnál keservesen nyikorog, mintha fájna neki a szél gorombáskodása. Az utca már csendes. A rendszerető, békés polgárok szépen otthon maradnak, asszony, vagy háznép meg éppen nem teszi lábát az utcára. Meg is járná menten 1 Az alabárdos, télen-nyáron prémes kucsmás éjjeliőr rögtön bekisérné, — mert tisztességes szándékkal hogy is járna valaki késő este magánosán az utcán, mikor ilyenkor mindenkinek otthon van helye az édesanyja szoknyája mellett.

Egyszer csak az utca meredek végén három ide-oda mozgó fénygöm- böcskék közelednek s mindig nagyobbak lesznek. Nemsokára alácsapódd hangfoszlányok, majd tisztán kivehető német mondatok hallatszanak, meg kemény férfi lépések, amint három pár láb ütemesen koppanik az öklöm- nyi kövekkel kirakott kövezetre. Las sanként kibontakozik a sötétből három fiatal diák alakja. Közükben ide- oda ldbálkozik kis drótfonatú lámpásuk.

Az egyik háznál megállnak s a legmagasabb a kapu oldaláról felemelt fakalapáccsal három nagyot koppant a tölgykapura. Házisipkás, melles-kölényes öreg ember eltolja a vastag reteszt, azután nagy örvendezéssel bebocsátja őket.

Alacsony menyezetü szobába lépnek. Az ajtónál bisheriger csapódik arcukba, úgyhogy néhány pillanatig mozdulatlanul állnak. Az asztalnál ülők vidámkedvü, mulató diákok hangos hurrával és kézintegetéssel üd- vözlik az érkerőket. Amint a lámpa közelébe lépnek, kiderül, hogy kettő közülök széles vállas, de alacsony, szőke germán típus, a harmadik pedig magas nyúlánk, barna arcbörü fiatal ember, ki bár szerényen állja barátai szeretetnyilvánításait, mégis

olyan közöttük, mint hadvezér a köz- vitézei közt. A sörös korsók lefcop- pannak a fehérre súrolt asztallapra s a hosszú szárú pipák kinyujtózkod- nak a kezekben.

— Prosit, Rafanides !. ..

— Prosit Gerhardt és Thomasius!

A három érkező barátságosan integet fejével. Az asztal közepéről pedig lassan felkel két ifjú, Rafanides hátamögé kerül s az egyik a vállára teszi kezét.

— Márton, új testvért hozok 1

A megszólított és a háta mögött álló ismeretlen érdeklődéssel tekint egymásra. Azután arcukat lassanként elönti az öröm pírja. Kutatva mélyed egymásba szemük, majd boldogan szorítanak kezet, midőn nemcsak arcukon, hanem szemük sugárzásában is megtalálják a messze földön élő nemzet rokon vonásait.

— Hunnius János theológus vagyok!...

— Rafanides Márton theológus! — szól a másik s mialatt férfiasán megrázza honfitársa jobbját, meleg hangon folytatja: — Isten hozott, magyar testvér I

— Köszöntést is hoztam 1... folytatja Hunnius Ölel az édesanyád és édesatyád, köszönt Ilona húgod és István öcséd és köszönt a szolgaházi paróchia kert minden fája és bokra, az öreg templom tornya s repedt hangú öreg harangja 1. . .

— Hogyan?... te.. . kiáltja Rafanides Márton s keblére vonja Hun- niust.

— Igen!... ott jártam, ott voltam!... feleli elérzékenyülve amaz.

Egymás mellé ülnek hárman, mert a harmadik Korláti Gáspár volt,

' Korláti őnagysága fia. A vidáman mu’atozó diáktársaság azután megbocsátja a három magyarnak, hogy elfelejtkezik a körülötte pipafüstbe merülő világról, harsogó nevetésről és vidám német nót ázásról s egymás szavában és tekintetében az édes haza, az édes otthon képét látja álomként feltünedezni. Hunnius azután elmeséli a szolgaházai dolgokat. Átadja a rábizott leveleket s elmeséli körülményes utazása történetét. Mikor megérkezett a Saale partjára épített város kapujához, a befelé vezető úton egyszer C3ak egy fütyöré- sző diákember vágott eléje. Hiszen tud fütyölni a német, a francia is, talán bizony még az ánglius is, de azt a füttyszót magyar mezők pacsirtájától, az meg vitéz kurucok ajkáról tanulta a fütyülő diák. Ö is füttyre csucsorította száját s rázendített egy