Harangszó, 1922
1922-04-16 / 16. szám
130- HÁRANQSZÓ. 1922. április 16. tudom, hogy viszont látom őket. Aki bennünket ide állított erre a földre, az nem hagy elveszni, elpusztulni. És azért küldte az ó egyszülött hát a Jézus Krisztust, hogy el ne vesz- szünk, hanem az örök életet vegyük. Azért halt meg é és támadott fel, hogy egyrészt bebizonyítsa a halál fölötti hatalmát, másrészt hogy elkészítse az atya házában a lakást. Én — édes öccsémuram — hiszem és vallom, hogy az úr Jézus Krisztus nekem is lakást készített mint azt az enyéimnek is készítette, ezért kívánok elköltözni és lenni a Krisztussal.« Lelkembe vésődtek e szavak. Az öreg úr hite meggyőzött engem is. Vajha olyan hitünk volna mindnyájunknak ! Dr. Tirtsch Gergely. Nagypénteki ének. Dallama: Az én időm, mint a szép nyár. Oh Jézus, Isten Báránya, Ki ne szánna Tégedet az ég aíatt ? I Rajtad a mi sok-nagy vétkünk, 5 meghalsz értünk, hogy mi élnénk Általad. Hold véres, nap elsötétül, Felhős égrül Hullanak a csillagok, Hordod a súlyos keresztet, Föld megreszket, Teremtettség nyög, jajog. TÁRCA. ■■■■■•aMaiMiMMiiaMiaata mii ■■■■■■■ ■■ aaaa as ■•■■■■■■■ Kancsinak nincs lelke. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Az öreg Gergőnek feltűnt, hogy Kancsi Jankó mindig megvárja a köszöntését. Csak mikor már ő kalapot emelt »adjon Isten jónapot« mondva, bök az is kalapjához s mondja büszke nagy hangon: — Adjon Isten neked is! Legközelebbi találkozás alkalmával úgy tett Gergő, mintha kalapjához nyúlt volna. . — Jó bundát veszek a télen, — dörmögte magában. — Adjon Isten jónapot, Gergő neked isi — fogadta Jankó kemény kifeszített nyakkal a képzelt köszöntést, mire aztán Gergő is kalapot emelt. Eljött napja a haragnak, A gazdagnak 5 a szegénynek egyaránt;' Megrepednek sziklák, halmpk, — Jajszót hallok: Hegyek, essetek le ránkl Gyászba ülünk, oh nagy Isién,, Mi is itten: Nagypénteki magyarok. ^ersz-e tovább vagy megáldasz? Kél a válasz: Napotok még felragyog I * Húsvéti ének. Dallama: Krisztus Urunknak áldott születésén. <Jön pérbe márfeff ruhába öltözőé Az Udoözílő, az Ige, az Eszme, Mennyei sereg halad a nyomában, Fehér ruhában. Oen a Megoáltö husüél-ünnepében, léjén Rerena, pálmaág Rezében; Allelujáoal Részen! léged, felség, A nagy mindenség. Oh jöjj azeRhez, RiR némán zeRegnaR: Eégy segítségül szegény magyareRnaR, RiR gyászba járunR és Rifeszba régRép, De £iKinR él még! ípifünR mécsénél belygunR a séféiben, $ hifünR erős, hegy él Isién az égben, § mini széni PiánaR adell diadalmai, NeRünR is azl ad. — Jó napot, Jankó, jónapot! No, merre tartasz? Jankó nézett, bámult szúrós szemmel. — Mi ez?! Mit akar ez a szamár?! — morgott magában s nem is felelt Gergő kérdésére, hogy hová megy. Másnap ismét találkozott Gergővel. Hasonlókép járt a köszöntéssel, mint az előző napon. Most haragosan rátámadt Gergőre: — Megkukultál te szerencsétlen ? ! Vagy mi az ördög van veled ? Köszönsz nekem, amit mikor aztán elfogadok, megint te fogadod el, mintha én köszöntem volna neked. — Hát nem köszönt öttél ? ! Pejg úgy láttam ! — csodálkozott Gergő?! — Én?... Téged?! — Ejnye, kutya-macskavári!... Hát te szégyen dolognak tartod a köszöntést 1... Isten látja lelkemet, én mindig abban a hiszemben voltai, bánales nép, Magyarország népe, Vesd le a gyász! és öltözz fel fehérbe: Gesz még ^usoéled s a győzelmi éneR feltör az égneR 1 Budapest, 1922. Sántha Károly. A valdensek szenvedései. Irta: Hering János. (Második közlemény.) Sokat szenvedtek a hatalmas francia király XIV. Lajos idejében, kinek kezei még a szomszédos olasz földre is átnyúltak. Ez nem csak a I maga országában üldözte a protestánsokat, hanem az ő kényszerítésére a savoyai herceg is kénytelen volt halálbüntetés terhe mellett megtiltani a valdens istentiszteletek tartását, a menekült francia protestánsok befogadását. (Ez időben: a Tököly-féle felkelések után, nálunk is sokat szenvedtek a protestánsok.) 1686-ban nagy francia és piemonti hadsereg vonult a valdensek ellen. Sok ezer férfit, nőt, gyermeket fogságra vetettek, később pedig télviz idején ki kellett vándorolniok hazájukból. A borzalmas Alpok hegyein gyalogoltak keresztül s akik életben maradtak, Schweizban találtak menedéket. Három évvel később 900-an visszajöttek, a Barziglia hegyen elsáncolták magukat és ott egy egész hosszú télen át védekeztek a francia és piemonti tam, hogy kölcsönös tiszteletből, sze- retetből köszöntjük egymást, ahogy dukál... Aztán mit kellett tapasztalnom 1 — Azt csak nem várhattad, hogy én köszönések neked... én, Kancsi János 1 — Nem vártam, sohasem vártam. Mindig megelőztelek, mert azt hittem, hogy te is hasonló szívvel vagy irántam és minden szegény embertársad iránt. De hát mit látok?... Mit gondolsz, ki vagy te ? Miért képzeled magadat olyan világ különbjének, akinek szégyen dolog a nálánál tiz évvel idősebb vén embert köszönteni 1? — Mert nekem húsz hód födém van, te pedig egy kódés kutya vagy! — Tyű, azt a cifra micsodáját a világnak 1 Hát én eddig a te főded- nek köszöngettem... azt tisztöget- tem !... Ej, ej, micsoda lélek van az emberekben! — Lélek ide, lélek oda, nekem ne A protestantizmus Olaszországban.
