Harangszó, 1922
1922-04-16 / 16. szám
XIII. évfolyam. 1922 április 16. 16. szám. Alapította: KAPI BÉLA 1910 ben. Laptulajdonos: a DidSbiüii Lutber-Szövetség. Kéziratok LovászpatonAra (Veszprémmegye), előfizetési díjak, reklamáoiók a HARANGSZÓ kiadóhivatalának Szentgotthárdra (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész éa tanító. MoflJeieDlk minden vasárnap. SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT GÉZA. Kiadóhivatal: SZENTQOTTHÁRD, Vasvármegye. i HARANG SZÓ előfizetést ára: Cimszalagos küldéssel V« évre 88, félévre 75, egész évre 150 K. Csoportos küldéssel: */« évre 33, félévre 65, egész évre 130 K. Luther-Szöretégl tagoknak cimszalagos küldéssel V« évre 33, félévre 65, egész évre 130 K. Csoportos küldéssel: */« évre 28, félévre 55, egéaz évre 110 K. A kereszt. Magasba nyúlik és kiterjeszti a két karját. Mintha az élet hányt-vetett vándorait hívogatná: Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve: én megnyu- gosztlak benneteket! Sok agyonhajszolt, roskadozó szív észrevette már a kiterjesztett kart, meghallotta a hívogató szót és talált a keresztnél megkönnyebbülést és soha nem remélt nyugodalmat. De a hívó szó és Ígéret nemcsak egyeseknek, nem is sokaknak, haoem kivétel nélkül minden megfáradtnak és megterhelnek szól, tehát oda ros- kadhatunk és terhűnket lerakhatjuk ott mi is. * Magasba nyúlik és kiterjeszti a két karját Mintha elébe állna a vakon rohanónak: Ne rohanj a világ után I Sokat igér, keveset ád Amit ád is, hamarosan visszaszedi. Balgaság a világot öröknek tartani és kelleténél többre becsülni. Majd meg mintha kétségbee: elten konokul elállná az utat: Ne rohanj vesztedbe I Szálij magadba,' míg nem késól Pordulj vissza, míg az örvény menthetetlenül el nem sodor I Sokan megismerték már a keresztnél a világ hiábavalóságát és sokan a keresztnek köszönhetik, hogy az örvény el nem temette ókét. * Magasba nyúlik és kiterjeszti a két karját. Mintha a visszatérő tékozló fiút várná, hogy messziről meglássa és szeretettel magához ölelje. Nagy vígasztalás és bátorítás az a bűnösöknek, hogy a kereszthez visszatérhetnek s ott kegyelmet találhatnak. Milyen tékozló fiák vagyunk? Hátat fordítva még mindig távolodunk* e a kereszttől, vagy már visszafordulva közeledünk-e hozzá? * Magasra nyúlva kiterjesztett karjával mintha áldást osztana. Ki tudná számbavenni, mennyi áldás áradt a keresztről a szívekre, a családokra, a nemzetekre? Csakhogy ezzel is úgy van a világ, mint általában a legnagyobb jótéteményekkel. A pislogó raécsvilágért hálásabb, mint a nap fényéért, a jár- tányi erőért előbb mondja a lábba- dozó: »hála Isten«, mint az egészséges a teljes egészségért. Azért nem köszönjük meg a kereszt áldásait, mert mindig érezzük, vagy ép azért nem érezzük, mert az egészséges nem érzi az egészséget. * Komoran magasba nyúlva kemény karjával mintha fenyegetne s szélesen kiterjedve mintha ránk akarna dőlni, hogy irgalmatlanul összezúzzon bennünket. A megfáradt, a megtért bizalommal tekinthet a keresztre; de jaj annak, aki öklét rázza, szidalmát szórja rá megátalkodott vakságában. A golgotái csúfolódók rettentő csúfot vallottak. A gyilkosok nemzedéke könyörtelenül legyilkoltatok és szét- szóratott. Felállították a keresztet, megfenyegették, de nem tudták úgy megerősíteni, hogy vissza ne fenyegesse s rájuk zuhanva össze ne morzsolja őket. Szerencsétlen magyarok, mi, mikor tanuljuk meg, hogy Krisztus keresztje a fáradtnak nyugalom, a megtérőnek kegyelem, a megátalkodottnak Ítélet? Mikor hisszük el Simeon százszor bcbizonyult szavát, hogy Krisztus sokaknak elbukás, sokaknak feltámadás ? szm. „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni.“ Szép nyári este volt. Hosszabb hegyi sétáról jöttem hazafelé s mert tudtam, hogy feleségem csak későbbre vár, betértem egy régi ismerősömhöz, öreg úr volt, jóval nyolcvanon felül. Szívesen fogadott s azonnal bogylé- tem felől kérdezősködött. »Nagyon elfáradtam« mondám, »már pihenni vágyok.« »Mit szóljak akkor én,« viszonozta ő »aki az élet útján már nagyon, de nagyon elfáradtam.« »Urambátyám, hát már pihenni vágyik?« »Persze hogy pihenni vágyom. Már itt az ideje I Érzékeim már veszítenek erejükből. A szemem, a fülem, egész idegrendszerem nem működik többé oly pontosan és ruganyosán, mint azelőtt. Ügy érzem, mintha láthatatlan kéz lassan de biztosan feloldaná azokat a gyöngéd, finom szálakat, amelyek eddig az élethez kötött.ek, míg egyszer csak nem lesz kötelék s lelkem a jobbik hazába száll.« >És oda is vágyik, Urambátyám?« »Oda is.« »Mindig is oda vágyott?« »Nem, azt nem mondhatnám. Amíg fiatal voltam, féltem tőle, féltem a földi életből való elköltözéstől, de most, hogy megöregedtem, máskép látom a jövő életet. Barátaim már elköltöztek; akikkel az élet útján haladtam, küzdöttem, örültem és szomorkodtam, azok már mindnyájan elmentek. Apám már régen ott van, jó édesanyám is csakhamar követte ót. Kedves feleségem — e drága jó lélek — már néhány éve, szintén itt hagyott Gyermekeim közül egyetlen egy sem maradt meg nálam. Én itt egyedül állok. Ott meg várnak rám mindazok, akiket szerettem. Nem megyek ismeretlenek közé.« »Hát reményli, hogy viszontlátja őket?« »Nemcsak reményiem, de
