Harangszó, 1922
1922-03-26 / 13. szám
XIII. évfolyam. 1922, március 26. 13. szám. Alapította: K A PI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos: a Dunänt&U Lntber-Szövetséo. Kéziratok Lovászpatonára (Veszprémmegye), előfizetési díjak, reklamációk a I1ARANGSZÓ kiadóhivatalának Bzentgotthárdra (Vasvármegyc) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Megjelenik minden vasárnap. / SZERKESZTIK: SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT GÉZA. Kiadóhivatal: SZENTGOTTHÄRD, Vasvármegye. A HABANG8Z0 «lMlxctfel in: Cimszalagos küldésnél */< évre 88, félévre 75, egész évre 160 K. Csoportos küldéssel : V« évre 38, félévre 95, egész évre 130 K. l.sther-SzSvetégl Wgokaak cimszalagos küldéssel >/• évre 33, félévre 95, egész évre 130 K. Csoportos küldésssl: V* évre SS, félévre 55, egész évrs HO K. Egyházunk hivatása. Irta: Novák Rezsó. Ha a világháború és a forradalmak bomlasztó hatásai következtében eló • állott anyagi és erkölcsi veszteségeinket akarjuk az elfogulatlan szemlélő mértékével lemérni, úgy legnagyobb nemzeti csapásunknak azt tarthatjuk, hogy a magyarság a külső elbukással elveszítette Istenbe vetett hitét és önbizalmát. Csalódott anyagi erejében, csalódott vezetőiben, erkölcsi eszményeiben, csalódott az évszázados alapokon nyugvó alkotmány és töivlnyes jogre id szilárdságában, az emberek megbizhatóságábun, ezért nem tud hinni a jog, az igazság, az erény diadalában, egy szebb, boldogabb korszak eljövetelében. A vallásos hit megrendülése és az önbizalom hiánya olyan veszteséget jelent, amit nem pótolhat semmi, züllesztő, bomlasztó hatásai kiszámíthatatlan károkat okoznak nemzeti, társadalmi és egyházi életünkben. Tekintélyrombolás, oltárdöntögetés, fegyelemlazulás, bizalmatlanság, tiszteletlenség, földhöz tapadó anyagiasság azok az elszomorító, sötét vonások, melyek sűlyedő korunk eltévelyedett nemzedékének lelkivilágát megrajzolják. Fájdalom, a belső ember ezen értékromlása, kulturális életünk ily nagymérvű elszegényedése a mi evangélikus egyházunk hitéletében is érez tette a maga romboló, lélekölő, elsorvasztó hatásait. Mintha csak kiapadnának a vallásos buzgóság régi bővizű kútforrásai: kialszik sokaknál az evangéliumi hit melengető lángja, meglankad a hagyományos á'dozat- készség, mely a szolgálatban, a lemondásban, az önfegyelmezésben, a vagyonmentésben, értékgyarapításban, a közérdek munkálásában mutatta meg a maga magasabb hivatását. Mintha csak fundamentumában rendülne meg az egyház erőssége: el- halaványodik a régi protestáns öntudat, a magasztos vallás-erkölcsi hivatásérzet, mely hithősöket, mártírokat nevelt, jellemeket megnemesített, templomokat, iskolákat emelt, világhírű közintézményeket alkotott s minden időben a haladás, a tökéletesbü- lés szent céljait szolgálta. Nem szabad elfelejtenünk, hogy evangélikus egyházunknak van négyszázesztendős ragyogó múltja, melyre mindig tisztelettel és mélységes hálával tekinthet az utókor. Vannak nagynevű szabadsághőseink, akik az emberiség leg- féhet’ébb szellemi Kincseiért: a lelkiismereti szabadságért, az egyéniség jogáért, a szabad fejlődés lehetőségéért folytattak élet-halál küzdelmet; vannak békés családi körükből, hazájukból kiüldözött gályarabjaink, kik könny- és vérhullatással termékenyítették meg egyházunk szántóföldjét, melyből évszázados elnyomatás után kisarjadhatott a szabadság, a feleke- zetközi türelem, az egyenjogúság vetése; s van egy még fokozottabb munkát, még kitartóbb egyházszere- tetet és áldozatot, öntudatos hithűséget követelő jövendőnk, melyben csak a Krisztusban élő hitbuzgó egyház- tagok, szilárd keresztyén jellemek tölthetik be nemes egyliázépítő feladataikat. Lelkesítsen bennünket az a boldogító tndat, hogy mi vagyunk az evangéliumi világosság fáklyahordozói, a szellemi és anyagi haladás vezérharcosai, akik sebeket kapnak az élet porondján, verejtékeznek, véreznek, anyagiakat áldoznak, kényelemről lemondanak, míg mások évezredes tőkék kamataiból élnek, a történelmi előjogok, a hatalmi eszközök fölényével rendelkeznek Az az egyház, mely letér rendeltetésének kiszabott útjáról, az elveszíti a múltjával való kapcsolatát, el a történelmi létjogosultságát, mert nem tudta megvalósítani Istentől rendelt élethivatását. A mi evang. egyházunknak is csak addig terjed isteni megbízatása, amíg elvállalt történelmi szerepét: az evangéliumi hit terjesztését, a bűnös telkeknek Istenhez vezetését, az emberiség megjavítását munkálja, vagyis, amíg Isten országa fejlődését hathatósan elősegíti. Négy viharos évszázad fényesen igazolja, hogy van mondanivalónk, van betöltendő világmissziónk, mert van elvégzett értékes munkánk, ami mindnyájunkat arra int és kötelez, hogy becsüljük meg a múlt hagyományait, folytassuk, tovább ősapáink megkezdett munkáját, építsük, fejlesszük egyházunk erősségeit, kulturális intézményeit, hogy híven sáfárkodva a nekünk adott talentumokkal Isten országának értékes, nélkülözhetetlen tényezői maradjunk. Ebből a világot átalakító magasztos munkából, mint a legszentebb életprogrammból senkisem vonhatja ki magát, mert Istennek öntudatos eszközei, munkatársai vagyunk, akik csak annyit érünk az Örökkévalóság szempontjából, amennyit Isten országa számára dolgozunk. Evangéliumi egyházam tanít meg arra, hogy ennek a dicső életcélnak vagyok elhívott apostola, akinek egy magasabb vonalú szellemi életnek: az Istenben élő embernek a kialakításán kell fáradoznia. Egyházunknak, mely hazánk történelmében mindig kiváló nemzet- mentő szerepet töltött be, jelenlegi összetörtségünkben is megvan Istentől rendelt magas küldetése: a romok, a pusztulások, gyászos sírhalmok, szétfoszlott remények és bizakodások között meg kell építenie azt az utat, amely a bűnbánat, a megalázkodás, a megtérés mélységeiből felvezeti
