Harangszó, 1922
1922-03-26 / 13. szám
106 HARANGSZŐ. Í922. március"^. népünket a megtisztulás, a valláserkölcsi és nemzeti megújhodás lépcsőfokain keresztül a kegyelmes, bűnbocsátó mennyei Atya zsámolyához, ahol már nem látjuk a gyászos pusztulást, nem halljuk a földi szenvedés jajszavát, mert megtapasztaltukÉzsaias próféta igazságát: »Imé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet I« (38, 17.) Az utóbbi időkben sok szó esik nálunk Itáliáról, az olaszok szép hazájáról. Az olaszok érzik, hogy úgy a jugoszláv, mint a csehszlovák állam, túlzó s az olasz politikai célokat ve szélyeztető törekvéseivel szemben a legokosabb dolog Magyarországot támogatni; a mi politikusaink is látják, hogy a legtöbb megértést s jóindulatot az összes külföldi hatalmak között, Itáliától lehet várni. S mivel a népek életében a rokonérzést mindig az érdek szabályozza, azért legújabban az olasz és magyar kezdik — szeretni egymást, sőt most már itt is, ott is azt állítják, hogy még a háborúban sem haragudtak egymásra. Ilyen a — politikai A közös érdek tanácsolta jó viszonyt a politikán kfvül eső területeken is kezdik ápolgatni. Megalakult pld. egy magyar-olasz irodalmi egyesület ; tagjai magyar és olasz tudósok, Írók, politikusok, akik a régmúlt idők történelmi s egyéb kapcsolatait felelevenítve fűzik szorosabbra a politikadiktálta barátságot. A kommunizmus idején, az olasz kormány budapesti képviselője, Ro- manelli alezredes volt az, aki sok botor és gyűlöletteljes kommunista intézkedésnek letörte az élét; sok ártatlan emberi életet, sok értéket megmentett a pusztulástól, amivel nagy hálára kötelezte maga iránt a magyarságot. Legutóbb a pápa halála és az új pápa választása fordította Itália felé a magyarországi katholikusok ügyeimét. Hát nekünk, evangélikusoknak, azonkívül, hogy magyarok vagyunk, van-e valami különösebb okunk arra, hogy Olaszország iránt érdeklődjünk ? Igen is van s meg is mondom, hogy mi. Az, hogy Olaszországban 9—10 protestáns felekezet él I Az ember szinte nem is hinné 1 Legrégibb és legtöbb hívőt számláló felekezet köztük a valdensek, akik k. b. 60,000-en vannak. A legtöbben csak azt tudtuk róluk, hogy felekezetűk alapítója, Vald (tulajdonkép Vaux) Péter a franciaországbeli Lyonban élt mint kereskedő ; 1170 körül elolvasta a bibliát, azt francia nyelvre is lefordította s abból azt a vágyat merítette; hogy jó lenne a Krisztus egyházát a biblia szerint eredeti tisztaságába visszaállítani. Ezért aztán eladta vagyonát, annak árát a szegények között szétosztotta, maga pedig szertejárt az országban s hirdette a tiszta evangéliumot. Sok követője támadt; ezeket valdenseknek nevezték, ők magukat lyoni szegényeknek hívták. Csendes, erkölcsös, munkás életükkel tűntek ki. III. Ince pápa keresztes háborút hirdetett ellenük s örök üdvösséget Ígért mindenkinek, aki ellenük fegyvert fog. Szívósságukat, kemény hitüket s nagy számukat mutatja, hogy 20 évre volt szükség, mire őket Franciaországban ki tudták irtani. Maga Vald Péter is kénytelen volt elbujdosni s hosszas bolyongás és szenvedés után Csehországban halt meg. Akik a legem- bertélenebb üldöztetések közben is életbenmaradtak, azoknak nagy része Italiába vándorolt, a piemonti (Észak- italia) hegyek elrejtett völgyeibe. Ilyenformán elmondhatjuk, hogy ők a legrégibb prot. felekezet. Ennyit tudtam én a valdensekről, de az isteni végzés úgy intézte, hogy soha nem várt módon többet is megtudjak róluk, sőt még — beszéltem is közülök való férfiakkal. Ez pedig úgy történt, hogy olasz fogságba jutottam s aztán elvittek bennünket egy Cassino nevű város mellett berendezett óriási fogolytáborba, ahol hatezer főnyi legénység és kétezer tiszt volt összezsúfolva. A tisztek tartózkodási helyét egy három méter magas kőfal választotta el a legénységi tábortól; egyik helyről a másikra átmenni tiltva volt. Ez a kőfal a közepe táján át volt vágva s ebbe az átvágásba egy ka- tholikus kápolna volt beleépítve, még pedig úgy, hogy a két tábor felé fekvő két oldalán nem volt fal, hanem csak vastag vasrács, úgy hogy vasárnaponkint az innenső oldalon a kath. tisztek, a túlsó oldalon a kath. legénység nézhették a rácson belül miséző kath. papot. Ezt a kis kápolnát állítólag abból a pénzből építették, amit egyenesen erre a célra küldött — Zita királyné. A fogolytáborban 11 féle (1) nemzetiségű fogoly volt, közte 12 tábori pap is, jobbára r. kath., magyar tábori papok csak ketten voltunk, evangélikus csak magam, a másik r. katholikus. Ez a sok mindenféle nemzetiségű pap minden vasárnap misézhetett, csak a magyar nem és én sem tarthattam istentiszteletet sem a tisztek, sem a legénység között. Még pedig — s ez érdekes — nem azért, mintha a magyarokat talán jobban gyűlölték volna, sőt ellenkezőleg azért, mert minket magyarokat megbecsültek: még ott is féltek tőlünk. Mikor erre kértünk mi ketten, magyar papok a tábor parancsnokságát, hogy nekünk is engedjék meg az istentisztelettartást, nem engedték, mert mi »hátha fellázítjuk a magyar legénységet.« A többieknél nem féltek. Pedig bizony nekünk sem jutott eszünkbe ilyesmi, nem is lett volna értelme Italia kellős közepén, Rómától nyolcvan kilométerre. Egyébként is, ha egy-egy olasz tiszttel beszélgethettünk s megtudták, hogy magyarok vagyunk, rögtön dicséretre nvíllott a szájuk: »Á, bravo, bravissimo!« Karácsonykor aztán felkeresett engem egy szakállas, főhadnagyi rangban lévő olasz tiszt, a mellére* volt varva egy vörös kereszt. Az a kereszt mutatta, hogy ő pap; még pedig valdens pap volt. Istentiszteletre gyűjtött bennünket, ev. és ref, fogoly tiszteket, német nyelven prédikált, úrvacsorát is osztott kálvinista módra, kenyérrel, ő aztán kieszközölte, hogy minden héten én is tarthatók istentiszteletet a tisztek között is, a legénység között is, de elébb meg kellett ígérnem, hogy nem lázítok fel senkit. Meg is ígértem. Kértem tőle bibliát és olvasni való könyveket, a kővetkező héten hozott is ötven darab magyar nyelvű újtestamentumot, amit a »Britt és Külföldi Bibliatársulat«-tói hozatott, Londonból és egy nagy csomó »Luther-Társaság«-i kiadványt, amit meg Schweizon keresztül kapott, a magyar foglyok számára. En aztán ezeket mind szétosztottam a magyar foglyok között; szétkapkodták egyszerre s csak katholikus jelentkező több volt, mint Újtestamentum. Attól kezdve aztán sokszor láttam, amit még addig nem láttam: a főhadnagy és százados úrak óraszámra a bibliát olvasták. Nekem is adott az olasz lelkész egy újtestamentumot, most is megvan, abba bele irta a nevét-címét is, így: A protestantizmus Olaszországban. Irta: Hering János. (Első közlemény.)
