Harangszó, 1921
1921-03-27 / 13. szám
98 HARANQSZÖ. csókát. A hallgatóság a nagy tudás előtt meghajolva és a mesteri vonzó előadás által mintegy elbűvölve hallgatta az előadást és fogadta leikébe az elhintett magvakat. A március 6-án tartott délelőtti istentiszteleten az oltári szolgálatot Horváth Olivér végezte. A szószéken pedig Mesterházy Sándor nemespátrói lelkész hirdette Isten igéjét Jel. 3. r. 7—13. alapján. Beszédében, amellyel tántoríthatlan hithüségre buzdította a híveket, a történet világító fáklyájának fényénél feltüntette a gyülekezet régi múltját és a hallgatóság vele épülve merengett el a gyülekezet dicső és gyászos múltján. Nagykanizsán már a reformáció hajnalán 1544-ben volt evangélikus gyülekezet. Akkori lelkésze Szeremlyényi Mihály volt, aki mint vándorprédikátor a szomszédos falvakba is kijárogatott evan- géliomi szellemben prédikálni, akinek bibliás verse a soproni városi múzeumban ma is fátható. Különösen szép fejlődésnek indult a gyülekezet Nádasdy Tamásnak, Kanizsa főldesurának pártfogása alatt 1550—1560 körül. A török uralom alatt is tartotta magát a gyülekezet. „ Ezt bizonyítja az a rendelet is, amelyet a kanizsai főfőaga írásban adott ki így: »Minden ember a maga htitén megálljon, kálvinista tartson kálvinista prédikátort, lutheránus pedig lutheránust, egymás között szépen vesztegr ségben legyetek és — ha fejetek köti — ehhez tartsátok magatokat*« Majd a török hódoltságból kimenekült a TÁRCA. H u s v é t. — 1921. Virrasztunk a bús magyar éjszakában S hittel várjuk a szárnyas Angyal jöttét, Ki sebet kötöz s rabláncokat tör szét E megtépett, e megtiport hazában. Ha jő az Angyal, hozsánna fogadja l Magyar virrasztók zengő zsolozsmája Csak őt dicsérje, buzgón ötét áldja, Ki fáklyát tart és az utat mutatja. Jövel, Igazság szárnyas Angyala! Hogy ránk ragyogjon husvét hajnala: Hazánk sírjáról vond félre a sziklát I S amíg mi dacos, büszke, nagy reménnyel Vágyón kutatjuk jövőnk rejtett titkát: övezz be minket szent húsvéti fénnyel! Horváth Imre. város, meg a gyülekezet is, de a gyülekezetei aztán elseperte az ellenreformáció vihara. És csak 150 év múltán 1850 körül éledt újra a gyülekezet. Ekkor a szervezkedő gyülekezetnek egy kis ideig lelkes tanítója volt Péterffy Sándor is, a későbbi nagy nevelőmester. Ma már Ízlésesen épült csúcsíves templomban zengik a hívek: »Erős vár a mi Istenünk.« Istentisztelet után megalakult a Dunántúli Luther-Szövetség nagykanizsai köre, amely nyomban megválasztotta tisztikarát. Elnökök: Petrik Dezső és dr. Krátky Istvánné, ügyvivő elnök: Horváth Olivér, jegyző: Szemző István és pénztáros: Böhm Ignác lettek. Offertóriumul 125 korona folyt be. öreg cserfák a Kemenesalján. A kemenesaljai fennsíkon, a csön- gei határban, régebben nagy cserfaerdőség tenyészett, öreg emberektől hallottam beszélni, hogy a reformáció utáni korszakban, mikor nem volt közelebb templom, mint a nemesdömölki híres artikuláris templom, tőlünk is oda jártak templomba a cserfaerdőségen keresztül. Megesett az olyankor, hogy szűrben indultak az atyafiak templomba. Elvégre 13 kilométer távóíSágra nekiindulni nem is hagyhatja el az utas ruháját, kivált a tavaszi hamis napokon. Azonban az idő sokszor annyira széppé vált, hogy le- melegült a szűr a békés vándorokról. Hogy tehát ne kelljen annyi útra vinni Első ibolya ... Újra kinyíltál hát édes kis virágom, Halvány szirmaidat megint, újra látom, Itt vagy — a tavasznak súgarai gyúllnak, Az én szemeimből — mégis könnyek hullnak. Szememből a könnyek — jöttén kikeletnek — Halvány arcomra csendesen peregnek. Az jutott, eszembe — az jutott oh, vájjon: Sarjad-e a virág —.azon a sírhalmon ?!... Tóthné Munkácsy Eleonóra. A bajból is fakadhat áldás. Elbeszélés. Irta: Gyurátz Ferenc. 3 Szénakaszálás, gyűjtés ideje volt. Péter a Répce folyóra dűlő réten gyűjtött. Tőle alig néhány lépésnyire az Imre osztályrészét képező réten sógornője Zsófi gereblyézte össze a boglyába rakott széna hulladékát. Vele volt kis leánya, Böske is, ki anyja közelében járva dudolgatott s virágot keresett. 1921. március 27 azon most már felesleges terhet, szépen felakasztották sorban a cserfák ágaira s visszajövet aztán újra magukkal hozták haza. Csak azt a megjegyzést teszik az elbeszélők ezen monda után, hogy a mai világban nem volna tanácsos az utszélen hagyni a felöltőt, mert hamar lába kelne. Az Jény, hogy a háború s az utána kömkező forradalmak sokat rontottak az erkölcsökön s az enyém-tied fogalmát sok ember nem tudja megkülönböztetni. Ma már a nagy erdőség helyén szorgalmas földművesek szántják a talajt. Szép rozsföldek zöldellenek s gyönyörködtetik az arra menőt. Elvétve akad egy-egy öreg cserfa, kegyelettel tartogatja a föld tulajdonosa emlékezet okáért. Mondják: lehet úgy 1000 éves egy ilyen vén fa. A mezőt most is »Cser«-nek hívják a kemenesaljai lakosok általában. Ezen a Cseren egy utforma emelkedés vonul végig. Bár művelve van a talaj, de már messziről feltűnik a szemlélőnek, hogy itt valamikor ut vezetett, még pedig jó karban tartott mfiut. Már a történelemből olvashattuk, hogy a rómaiak az általuk^ meghódított tartományokban jó közlekedő utakat készítettek, melyeken a római csapatok : az úgynevezett légiók, könnyű szerrel vonultat végig. A kereskedők is könnyen szállíthatták áruikat. Hogy pedig az ott levő lakosoktól, kiket a rómaiak barbároknak neveztek, ezen útvonalat biztosíthassák, közbe-közbe őrhelyeket készítettek. A Répce nyáron gyakran csak mint sorvadó vékony ér kanyarog bátyad- tan — sőt néha egészen elszikkad — medrében, most a felsőbb vidéken leomlott nagy záporeső után erősen feldagadt. Zavaros sárga habjai taj- tékozva csapkodták partjait. Zsófi meglátja, hogy leánya a partot fedő fűzfabokroknál áll. Hangosan reá kiált: — Böske, jöjj ide, mondtam már, hogy nem szabad a parthoz menni. — Mindjárt édesanyám, csak ezt a virágot szakítom le. Ezzel sietve lehajolt, de kis lába megcsúszott s ő leesett az árba. Egy szívrázó sikoltás hangzik: — Jaj a leányom I Péter feltekint. Odarohan s a leánya után a folyóba ugrani akaró nőt visszarántja: — »Maradj Zsófi, kihozom én«, s a vízbe vetetette magát. A kis leány estében egyik kezével elkapta a bokor egy lehajtó vékony
