Harangszó, 1921
1921-03-06 / 10. szám
!®21. március 6 HARANGSZÓ. 75 Ezekben akartam röviden vázolni: hogyan lehetne a gyülekezeteket anyagilag Megerősíteni. Lesznek majd akik azt mondják, hogy a gyülekezeteknek nem ez .a hivatása. Nem kell rájuk hallgatni! Itt tenni kell! Tés (Veszprém m.) Görög Ernő. Tatasz jöttén. Tél elmúltán, Tavasz jöttén Visszatér a fecskemadár, Fű kizöldül, rügy kifakad, Felvidul az egész határ. Enged a föld fagyos kérge, A természet újraéled .. . Csak te maradsz gúzsbakötve? Szegény Hazám! mi lesz véled?! Kárpátoktól Adriáig Magyar volt itt ezer éve, Ezért harcolt, ezért küzdött, Ezért omlott hősi vére. Most megtörve, megcsonkítva, Kincseid más bitorolja, Vérrel szentelt szép földedet Ellenséges láb tiporja. Bácska, Bánát szép rónáján Máskor magyar búza termett, Erdély kincses bányáiból Arany, ezüst, magyaré lett. Kárpát alján, Tátra völgyén, Most idegen uralkodik, Adria szép tengerpartján Sok jó magyar szomorkodik ... A kis madár, ha visszatér, Pusztult fészkét építgeti, És nem csügged, ha munkáját Vész vagy vihar fenyegeti. Gyenge madár, lám, mily bátor! 8 sak mi volnánk — jó testvérek — seinket megtagadva, Gyáva, csüggedt, lomha népek ?! Tűrhetnénk azt, hogy mi lennénk Hazánkban a megtűrt vendég ?! . .. — Lesz még ünnep, lesz még tavasz: A magyarnak megvirrad még! Kincses Erdély, szép Dunántúl, Selmec. Pozsony, Pécs és Arad: — Cseh, román, szerb bármit akar, — Továbbra is magyar marad! Tamássy Géza. A betlehemi gyermek. — A Krisztus-legendákból. — Lagerlöf Z után: Kiss Samu. 9 Sohasem érezte a katona így dobogni a szívót, mint ebben a pillanatban. Éppen az a három menekült volt, akiket annyi idő óta üldözött. Rögtön ftlismerte őket. S most itt feküsznek előtte teljesen a hatalmában, képtelenül arra, hogy védhessék magukat. Kardja csörömpölve szökött ki hüvelyéből s a szendergő gyermek fölé hajolt. óvatosan illesztette a kardot annak, szívére s pontosan célzott, hogy egyetlen döféssel végezhessen vele. Közben egy pillanatra megállapodott, hogy a gyermek arcába nézzen. Most, hogy biztos volt a győzelme felől, borzalmas gyönyöre telt áldozatának a megfigyelésében. Mikor látta a gyermeket, még nagyobb lett az öröme; mert arra a kis fiúcskára ismert benne, akit a kapu előtt a mezőn a méhekkel és liliomokkal játszani látott. — Persze, persze, — gondolta, hiszen ezt régen tudhattam volna. Ezért gyűlöltem mindig ezt a gyermeket. ö a megígért békefejedelem. Lejebb eresztette a kardját s közben arra gondolt: — Ha ennek a gyermeknek fejét Heródes elé teszem, bizonyára kine- nevez testőrségének a parancsnokává. Mialatt kardjának a hegyét mindig közelebb tolta az alvóhoz, boldog örömmel mondogatta magában: — Ezúttal ugyan nem menekül meg előlem! A katona egyik kezében még mindig n liliomot tartogatta, melyet a barlang bejáratánál szakított s míg így gondolkodott, méh repült fel belőle, mely a virág kelyhében rejtőzködött s néhányszor zümmögve körülröpködte a fejét. A katona összehúzta magát. Ráemlékezett, hogy mint segített ez a fiúcska egyszer a méheken s eszébe jutott az is, hogy viszont egy méh volt segítségére a gyermeknek, hogy Heródes ünnepéről elmenekülhetett. Ez a gondolat csodálkozással töltötte el. Csendesen tartotta a fegyvert s állva maradt, úgy fülelt a méh re. Most már nem hallotta többé a kis állatka zümmögését. De míg így csendesen állt, erős, édes illatot érzett, mely a kezében tartott liliomból áradt ki. Azokra a liliomokra kellett gondolnia, melyeken a kis gyermek segített s eszébe jutott az is, hogy viszont egy csokor liliom volt, mely a gyermeket tekintete elől elrejtette és segítségére volt, hogy a várkapun át elmenekülhessen. Egyre elgondolkodóbb lett s a kardot visszavonta maga mellé. — A méhek és liliomok viszonozták jóságát, — suttogta magában. Eszébe jutott aztán, hogy a kis gyermek egyszer ővele is jót tett s erre a gondolatra égő pír szökött az arcába. — Egy római légionárius feledkezhetnék meg a nyert szolgálat viszonzásáról ? — suttogta. Rövid harcot vivott Önmagával. Heródesre gondolt és ama régi vágyára, hogy az ifjú békefejedelmet elpusztítsa. — Nem tudom ezt a gyermeket megölni, aki az életemet mentette meg, — mondotta végül. Lehajolt, kardját a gyermek mellé tette, hogy a menekültek a felébredéskor lássák, micsoda veszedelemből szabadultak meg. Ekkor vette észre, hogy a gyermek ébren van. Amint ott feküdt, reá nézett szép szemeivel, melyek csillaghoz hasonlóan ragyogtak. És a katona meghajtotta térdét a • gyermek előtt. — Uram, te vagy a hatalmas, — mondta. Te vagy az erős győző. Te vagy az, kit az Istenek szeretnek. Te vagy, aki rátaposhatsz a kígyókra és skorpiókra. Megcsókolta a gyermek lábát, aztán kiment a barlangból, miközben a kis fiúcska csodálkozó nagy gyermekszemekkel nézett utána. (Vége.) Olvassuk a bibliát! Zsolt. 119., 105.: Hol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott, De Isten nem lel hajlékot. A nagyhét szenvedései. Márc. 7. Lukács 22.47 —48. Judás a szeretet jelét az árulás jelévé teszi. Hogyan fájhatott Jézusnak Judás csókja s édeskés beszédje! (Márk 14.4&). Ha ajkam imádattal csókolja kezét s szájam áradozza a szeretetet felé, de a szívem ellentéte* érzelmekkel van tele, az ép úgy fáj neki, mint a Judás hamis csókja. Márc. 8 Lukács 22.49—w. Jézus nem hagyja jóvá az erőszakos keresztyénséget, a konkolyt kitépni akaró szolgák túlbuz- galmát. A keresztyénség hivatása nem sebek ütése hanem sebek gyógyítása, módszere pedig nem az erőszakon, hanem a türelmen épül fel. Márc. 9 Máté 26. m. Jézusnak fáj a támadás alattomossága. Éjjel, bujkálva fogják el, pedig mindennap közöttük volt. Jézus nyílt, egyenes, becsületes úton jár, a homályos utat, ravaszságot nem szereti. Tőlünk is ezt követeli. Márc. 10. Márk 14.60—62. Együtt sütkérezni Jézussal a dicsőségben, azonnal cserbenhagyni, mihelyt veszedelembe kerül, ez aljasság. Nem szabad cserben hagynom Jézust, amikor valamelyik léleknél veszedelemben forog.
