Harangszó, 1921
1921-02-06 / 6. szám
1921. február 6. HARANQSZO. 43. boldogabb jövőt hódító munkának. A szívbe markoló, lelket felrázó előadás után Nitschinger János csánigi tanító művészi orgonajátéka következett. Majd Szabó Ida szavalta el hatásosan Sántha Károly »Szeretet« című költeményét. Puskás Jenő s. lelkész imája után közénekkel végződött az ünnepély. Az offertórium 800 K-át eredményezett a Luther- Szövetség javára. A harangavatás a másnap délelőtti istenitisztelet keretében folyt le. A templomot zsúfolásig megtöltötték a hivek, akik vidékről is számosán gyülekeztek erre az alkalomra. Zongor Béla esperes oltári szolgálata után Kapi Béla püspök lépett az oltár elé Zongor esperes és László titkár kíséretében. A zsidókhoz irt levél 10, 21—25. versei alapján szólott a templomnak, a harangok szavának az Istenországában örökéletet munkáló jelentőségéről. Könnyekre indító erővel idézte fel a szívekben az örvendetes és fájdalmas emlékek raját, amelyek a harangok szavára ellepik az érző emberek lelkét. Megemlékezett a kegyeletes szívű jóltevökről, akik egyetlen fiuk hősi halálával sem hagyták el a reménység vallását, hanem az Isten vigasztalásában megszentelt bánatukat odahelyezték a szülői kegyelet és az egyházszeretet egymásra épített oltárára; nékik kö- * S Nagy költökrül, kikért buzogtam, Pár ódám szólt koszoruzottan : Arany, Petőfi: aranybánya, S az, Katonánk tragédiája. Ha gyermekarcot csókolgattam, S vérző szíveket gyógyítgattam: Ez érzés úgy fölemelt engem, Mintha csak szállt volna a lelkem. Krisztus maga az irgalmasság, Az út, az élet és igazság; Mily jó volt járnom nyomdokába’, A mélységből a magasságba. Édes volt a népet vezetni, Istent, hazát s egymást szeretni, Biztatni, ha jön síri éjünk: Csillagként ott ragyog reményünk. Majd nézvén föl a kéklő égre, Alázattal borultam térdre: Ki vagyok, én porszem, nagy Isten, Hogy szent nevedet dicsőítsem ? ! A te kegyelmed csudaképpen Dávid hárfáját adta nékem, A zsoltárok- és himnuszokban Felüdültem, ha szomjuhoztám. Szállt az imádság, szállt az ének, S kapui megnyíltak az égnek — Qh én gyönyörű szép világom, Érted az Istent áldva-áldom! szönbeti Isten után a gyülekezet az új harangot. Ennek a harangnak a csendülése is intsen minden lelket a hitben való állhatatos megmaradásra. Szem nem maradt szárazon, mikor a beszéd alatt megszólalt az új harang s az orgona csendesen szóló hangjai mellett megáldotta azt a püspök s átadta magasztos rendeltetésének A püspök megható imája után a Himnusz éneklésével ért véget a gyönyörű ünnepély, amelynek felemelő hatása még sokáig fog élni a jelenvoltak lelkében. Az offertórium 2621 K-át eredményezett a gyülekezet orgona alapja javára. Az új harangot Szalay Sándor buzgó gyülekezeti gondnok és neje Szarka Eszter ajándékozták az egyházközségnek hősi halált halt hűk, Szalay Kálmán emlékezetére. Tarján István. A fonóba szól a nóta... Lámpagyűjtás után, ha valaki végigmegy a téli este félálmában pihenő falu utcasorán és betekint a házak világos ablakán át a szobába, a régmúlt egy darabját valóságban látja maga előtt. Rokkát pörgető asszonyok, guzsalyt tartó leányok alakját világítja meg az asztalon derengő lámpafény; a falusi házak Szegény ember tudománya. Irta: Csite Károly. Élt egyszer egy nagyon gazdag tudós ember, aki leginkább a nagy tudományára volt büszke. Egy alkalommal azzal dicsekedett nagy elbizakodottsággal a szolgája előtt, hogy ő már annyira jutott a tudományban, hogy mindent tud, amit ember gyermeke tudhat. — Hohó, gazduram, nagy dolgot állít kigyelmed! Hogyan tudna mindent, mikor még nekem is van egy olyan tudományom, amit kigyelmed nem tud, — mondta a szolgája fejcsóválva. — Ugyan mit tudnál te olyant, amit én nem tudok ?! — kételkedett is, bosszankodott is a tudós ember. — Ha mindent tud, gazduram, akkor azt is tudnia kell, amit én tudok, gondolok, — felelte a szolga, de a tudós bármint törte fejét, mégsem bírta kitalálni, hogy mit tudhat olyant egy tudatlan ember, amit ö nem tud ? asszonynépe üjra előkereste régen a padlásra dobott rokkáját, hogy ,a téli esték tétlensége helyett jókedvű beszélgetés közben megfonja a maga és hozzátartozói részére szükséges fehérneműnek valót. A fonóba szól a nóta... A falusi házak bámult gerendás szobáiban űjra fonnak, lesz házivászon, amellyel tele volt nagyanyáink staffirungba kapott tulipántos ládája, pulitéros almáriumja s amelyből mutatóba még az unokáknak is jutott, mert oly erős volt, hogy szinte elszakíthatatlan. Csakhogy míg a nagyanyáink maguk fonták meg a staffirungnak valót, addig az unokáik legfeljebb elszak- gatni tudták azt, hírből ismerve már csak a lent, a kendert, a rokkát, hírből sem talán a gerebént, a tila- lót, a guzsalyt... Pedig egykor a királykisasszonytól a jobbágyleányig, szórakozásból vagy szükségből, de mindenki pörgette a rokkát, mely épp ügy nélkülözhetetlen és kedves eszköz volt a főűri kastélyokban, mint a nemesi udvarházakban vagy zsöllér kunyhókban s nemzetünk hőslelkti és szépséges nagyasszonyai arra voltak büszkék, hogy a maguk fonta fehérneműt viselték. Nádasdy Tamásné Kanizsay Orsolya, kora fenköltlelkü és egyik leggazdagabb nagyasszonya, irja a tőle távol, Történt aztán, hogy lázadás ütött ki a népek közt. Sokaknak menekülni kellett s nem vihettek magukkal egyebet, mint a rajtuk lévő ruhájukat. Többek közt a tudós embernék is menekülni kellett s vele bujdosott a hű szolga is. Csak úgy tudta életét megmenteni a tudós, hogy szegény munkás embernek öltözött, együtt, dolgozott a volt szolgájával. De igen nehezére esett neki a súlyos testi munka. Szörnyű panasszal, jajjal fordult a volt szolgájához s most mun- katársákoz; — Jaj! én már nem birom tovább e szörnyű, súlyos munkát, nehéz életet. Tüdőm majdnem kiszakad, lábam összeroskad, fejem zúg, mintha csak őrlő malomkövek közé került volna... Jaj, jaj, tudnék inkább meghalni, mert én ezt soha nem birom megszokni I... — Lássa, lássa gazduram, ez a tudomány, amit én már tudtam, de kigyelmed még nem tudott: szegény embernek lenni. S ez sem olyan utolsó, könnyű tudomány, főleg annak, aki előbb kényelmes jó módban élt, — figyelmeztette a volt szolgája.
