Harangszó, 1921
1921-02-06 / 6. szám
42 HARANGSZÓ. 1921. február 6. közni az örömhírt hozó angyal, akik számára hiába született meg az Űr Jézus. Keserves keresményét a munkás, szülőktől elrabolt pénzét a gyermek, gyermekei ruházatára szánt pénzét, az apa szempillájának rebbe- nése nélkül felteszi a kártyára és elveszíti. Elveszíti, mert a kártyán mindenki veszít, az is veszít, aki látszólag nyer. Addig viszi újabb pokoli vásárra nyereményét, míg valamelyik fillérje nála tart s azután tapasztalja: a hamis keresmény nem jut ősi kézre. Szomorú megbecsülését mutatja a kártyának az, hogy úriemberek körében külön kártyabecsületet ismernek. Ha valaki csalárd kereskedést követ el, ha váltóval tudatosan tönkretette embereit, ha csalt, továbbra is becsületes ember maradhat, aki előtt kalapot emelnek, akivel kezet fognak, de aki kártyán elvesztett tartozását 24 óra alatt ki nem fizeti, azt becstelennek tartják, az valósággal ki van ütve az emberi társadalomból. Ilyen művelődés és becsület terem a kártya mellett I Nem lehet megmondani, hogy a műveltek, vagy a műveletlenek soraiban terjeszti-e nagyobb erővel mérgét. Téli időben faluhelyen -sihederek istállók párás levegőjében pislogó mécseseknél úgy kártyáznak, mint arany cirádás paloták lakói mennyezetig érő tükrökben visszaverődő hatalmas csillárok fényében. A falu úgynevezett műveltjei között meg épen nem lehet társaságbeli, tehát müveit, aki nem kártyázik. A falusi ember, különösen pedig a falusi serdülő ifjúság nemében a kártya épen az >urakc asztalán nyer nimbuszt. Az így okozott kárt iskolában, templomban, szép szóval sohase lehet ellensúlyozni. Pedig aki játszik, nem dolgozik, legalább is szívesen nem ! A játékosnak kényszer a munka és az élet megrontója. Nem hallja többé az Úr szavát: munkálódjatok, míg tart a nappal, mert ha eljön az éjszaka, senki nem munkálkodhatik. Vagy ha hall valamit a sátán bibliájának igéjét: játsszatok éjjel, játsszatok nappal, mert a játék által pénzt szereztek I Hiába serkentjük, biztatjuk népünket munkára addig, míg játékra neveljük. Az eredményt is keressük ott, ahol a példát adtuk. Harangavatás és Lnther-Szővetségi ünnep Répcelakon. Lélekemelő ünnepei voltak a rép- celaki gyülekezetnek január hó 8-án és 9-én. Kapi Béla püspök, a gyülekezőt kérésére személyesen avatta fel a gyülekezetnek ajándékozott új harangot. A püspök Zongor Béla esperes és László Miklós püspöki titkár kíséretében érkezett Répcelakra. A felekezeti különbség nélkül össze- sereglett nagyszámú közönség szent- mártoni Radó Lajos gyülekezeti felügyelő kastélyának udvarán várta a püspököt és kíséretét. Itt Tarján István lelkész üdvözölte a gyülekezet nevében a püspököt. Utána Keller Pál körjegyző a község nevében köszöntötte kiemelvén, hogy megjelenése nemcsak egyházi szempontból nagy jelentőségű, hanem, mint az a legutóbbi hivatalos látogatása után is nyilvánvalóvá lett, — valláskülönbség nélkül ápolja a község lakóiban a békés összetartás, az Isten- és hazaszeretet erényeit. A püspök meleg szavakban köszönte meg az üdvözléseket s szívből jövő szavai feledhetetlen hatást gyakoroltak ezúttal is a hallgatóságra. Este Luther-Szövetségi ünnepély volt a következő műsorral: Tarján István oltári imája után Kapi Béla püspök mondotta el lelket megragadó szabad előadását. A hithüség és felekezeti türelmesség volt beszédének tárgya s megkapó erővel véste a hívek leikébe azt az igazságot, hogy a mai válságos időben egyházunk, hazánk ügyét építő erővel csak úgy szolgálhatjuk, ha ezt a két látszólag ellentmondó fogalmat összhangba hozzuk az életünkben. »Tartsd meg a magadét és becsüld meg a másét«, ezzel az egyházpolitikai és belmissziói jelszóval indul egyházépítő nemzet- és társadalom-mentő munkájára a Dunántúli Luther-Szövetség is. Szétdarabolt országunkat, megrabolt anyagi és erkölcsi javainkat látva, ne merüljünk csüggedésbe, hanem a vértanú ősök, a hithü egyházi nagyok példáit szemünk előtt tartva testvéri szere- tetben összeforrva, erős akarattal, bízó hittel feszítsük neki erőnket a TÁRCA. Sántha legújabb költeményeiből: Mestereim. Két szellem e nekem szánt ünnepen Múltam tükrén át nékem megjelen, Láthatlanul egy nő hajol fölém, Akinek én pihentem hű ölén. Itt van, kételkedésre nincs okom, Megsimogatja lágyan homlokom, Csókja oly édes, mint rég egykoron, Midőn bimbózott szép gyermekkorom, Szólít nevemen, majd mellém leül És nem vagyunk ketten, csak egyedül, Többen*) vagyunk, egész gyermeksereg, Testvérim, kik már elköltöztenek. Vasárnap est. Mind körbe leülünk És kezdődik Istentiszteletünk; Gyermekszívekből felszáll az ima, Fel, a mennyország tornácaira. Oh milyen jók és boldogok azok, Akiknek ajkán ez ének buzog: „Maradj velünk mi Krisztusunk“ Mert már az éj felé vagyunk; Szent Igéd világoskodjék, Mi szivünkben munkálkodjék I — Ki megjelensz életem alkonyán, Te vagy az áldott édes jó anyám I Imádságod egy hullámzó folyam, Enyim, mint buzogó forrás, olyan, Míg énekednek szárnya égre csap, Az enyim gyönge, halk visszhangja csak, Csillagos égből rám bólint fejed Dicső anyám, áldom emlékedet 1 • — Újabb jelenés. lm, előttem áll Egy szép férfi, ki nékem Ideál. Aranyszáju pap, hallgatni gyönyör, Ajkán az Ige színmézként ömöl, Majd lángostor az, ha dorgál, ha fedd, Majd balzsam, melytől béheged a seb; Szava elhat, ha vígasztal s tanít, Mind a velők megoszlatásaig. ő ki kezében tartván e kezet, Mint teológust fiaként szeret, Irat velem éneket és imát, Egy-egy versért pár forintot is ád. Ki Magvetőm az ének mezején, Parancsát híven megőriztem én. ö nemcsak püspök, de hazafi ő. Berzsenyi szobra szól Rólad, Dicső. Ott lettél Te az „Ország Papja“, ott, Boldog, ki Téged ott is hallhatok! — Anyám és Székács volt a mesterem, Kegyelettel s hálával ismerem. ök ihlették meg az én szívemet, Ok gyújtották, növelték hitemet, ök diktáltak éneket és imát, Én csak másoltam annyi éven át; Övék az érdem és nem az enyém, övék ének, ima és költemény. Csak őket illeti az ünnepély — Nevük, emlékük e dalban is él. Fény nevükre I Áldás emlékükre! “) Nyolc testvér. Emlékezés. — 1920. október 22. — Mint gyermek-ifjú szállni vágytam, A lelkem úgy égett e vágyban. Irigy szemmel néztem a sasra: Nem szánhattam, mint ő, magasra. Szállton-szállt az idő felettem, Mire íme, megöregedtem; Ám vigaszom az öregkorban, Hogy nem maradtam lent a porban. Pihenésül a munka mellett, Daloltam, mert dalolnom kellett; Dalt zengtem az édesanyámról, ~S közös anyánk-, édes hazánkról.
