Harangszó, 1921

1921-12-11 / 50. szám

HARANQSZÓ. 403. csendült ki. Nem tetszélőkre, hanem való­ban élő, munkálkodó, erős hitü vezetőkre és egyháztagokra van szüksége egyházunk­nak. Hitet ébresztő, mély vallásos meg­győződésből fakadó beszéde nagy hatást tett a jelenlevőkre. A lelkészi kar nevében Madár Rezső sandi lelkész, az egyházközségi felügyelők nevében G) őrffy János, a tanítói kar nevé­ben Hajas Gyula, a gyülekezeti gondnokok nevében Mayer Károly üdvözölte az új elnökséget. Egyházmegyei egyházi jegyzővé Horváth Lajos gyékénvesi lelkész, törvényszéki bíró­nak Németh Pál tb. esperes; a véleményező bizottságba Kiss József surdi lelkész, a népiskolai bizottságba Balogh István por- rogszentkirályi lelkész választatott meg. A rendkívüli egyházmegyei közgyűlés Mester- házy Sándor esperes imájával és a Him­nusszal ért véget. 1921. december 11. ____________ Á dventi csendes elmélkedés. Betakarítottam szerencsésen kertem és szántóföldem termését, amellyel a mennyei Atya tavaszi s nyári munká­mat megáldotta. Csűröm, kamarám minden zugát becses készletek foglal­ják el, hogy amikor a természet kincsesházát fagyos lakat zárja, a bekövetkező zord idő alatt magainnak, kedves háznépemnek és barmaimnak táplálékul szolgáljanak. Elkészültem a* őszi vetéssel is, hogy majd a tavaszi napsugár — ha megérem — már kikelve s meggyökeresedve találja a kenyéradó vetést. Nyugodt lélekkel és bizalommal eltelten nézek a sivár évszak elé. Harangkondulás rezgő hangja hat képeiről. Mikor még barátságos villa­sorok nem ékesítették a borágtól .zöldelő hegyoldalokat, sem karcsú gőzhajó nem szelte a Balaton vizének fodros habjait, sem bazaltbányák dü­börgő zuzói nem ontották a páratlan utfedő kavicsot (de a Badacsony ol­dalát sem faragták le még akkor, amivel bűnt követtek el a haszonleső emberek a Balaton vidék harmonikus tájképe ellen), sem vasút nem kanyar­gód a nádasok szélén, sem idegen nem igen járta a vidéket, legfeljebb egy-egy vézna szuplikáns diák kóbo­rolt itt s véste be nevét a hegykupo- kon álló egykori sasfészkek omladozó köveibe. Haj; — más élet volt itt még ez­előtt csak két emberöltővel is I Hej, ha a mohos sírhantok öreg lakói felkelhetnének s egy kicsit körülnéz­hetnének, elámulnának a csodálattól , a mai változáson. Talán rá sem ismer­nének az egykori jól ismert helyekre, be békés hajlékom csendes levegőjébe. Vasárnap reggelre virradtam. A hívek Jézus fogadására készülnek. Házam népe is serényen foglalatoskodott a múlt napokban körülöttem, hogy haj­lékunkat kifogástalan tisztaság és csín ékesítse. De amint megjelenik lelki szemeim előtt Uram Jézusom fenséges alakja egyszerű dicsőségben és ki- fogyhatlan szeretetet sugárzó orcájá­val, érzem, igen élénken érzem, hogy a kezeknek ez a szorgoskodása min­dennemű tisztálalanság eltávolítására a ház körül mennyire nem elég méltóan fogadni a kedves vendéget. Jeruzsálem népe ruháját teregeté az ő lábai elé s zöld ággal, virággal hinté be útját. Áldozattal fogadták őt a hívek ezrei. Gondolkodom, töp­rengek, mit tudnék én áldozni méltó áldozatul ő néki, aki eljövendő, hogy a lelki pusztaságba boldogság virá­gait ültesse 1 De minél gyötrelmesebben gondol­kodom, annál elevenebben tűnik elém nagy szükölködésem méltó áldozatok­ban, annál nagyobb szívszorongással érzem, hogy milyen szegény vagyok. Gyűjték kincseket, gyüjték garmadá­kat, de ez idegfárasztó munka mellett elfeledek gondoskodni oly kincsek gyűjtéséről, amelyek mindenkor és különösen éppen ebben a pillanatban édes pihenés után sóvárgó lelkemnek el nem múló gyönyörűségére szolgál­nának. Fülembe csendült a szenvedők jaj­kiáltása ; de nem volt időm a segít­ségre, mivel a vagyonszerzés gondja lefoglalta életem minden pillanatát. hol örömmel, búval vegyes napjaikat leélték. A vén diófa helyén, melynek árnyékában, a kőpadon pipázva me­rengett egykor a nemzetes úr, most csinos nyárilak áll s belőle vígadozó úri nép kacaja hangzik ki. A szom­szédnak sziklabérces csalitbokrai he­lyén, hol esíénkint a fülemi'e kedves dala csattogott, szép sorjában állanak a dús termésű szölőrendek. A sógor­nak, a komának egykori tanyája is új képet öltött, olyan formán, mint mik ír a kócos, piszkos gyereket ki­mosdatják s új ruhácskába öltöztetik. Más élet és más emberek voltak itt hajdanában s a feledés fövénye lassankint eltakarja az elszállt idők nyomait. Kihalt, eltűnt, elszáradt, mint a százados odva3 fa, az egykor a nemzet gerincét képező tekintetes, nemes: nemzetes és vitézid osztálya a régi magyar nemzeti és társadalmi rendnek s vele együtt a tipikus tábla- birák rendje is. Hiszen ma is, e percben is, amíg a barangszó Isten házába hív, a nye­reségvágy csábító arccal rám moso­lyogva biztat, hogy ne mulasszam el az alkalmat, mely épen most csinos összeg bezsákmányolására kínálkozik. Mély szomorúság gyászfátyola leng körölöttem, amerre tekintek elárvult hazám földén; de az én szívem meg- kérgesedett a vagyonszerzés gondjai alatt és érzékeim milliók fájdalma iránt eltompultak. Most, amikor a lélek gazdagságából hozott áldozat­tal kellene odasorakoznom a dicséret­zengő sokaság közé, fejemet lehajtva érzem, hogy igen szegény vagyok. Nem is hihetem, nem remélhetem, hogy az Úr Jézus megtiszteli házamat, holott tudnom kell, hogy nála nélkül semmit nem cselekedhetem. Kongnak a harangok és hangjaik hullámai az Úr intését idézik föl emlékezetembe : >megoltalmazzátok magatokat, hogy valamikor meg ne nehezedjenek a ti szíveitek tobzódás­nak, részegségnek és e világi szor- galmatosságoknak miatta és nagy hirtelen reátok jöjjön az a nap*. Leborulva esedezem hozzád mennyei Atyám, távoztasd lelkemtől a világi szorgalmasságokat és vezérelj el oltá­rodhoz, hogy ott megszabadulva a földiek bilincseitől, szabadon munkál- kodhassam előtted kedves gazdagság gyűjtésében. Amidőn a te áldásodnak különféle szemeivel megterített aszta­lomnál helyet foglalok, megemlékez­zem a te kicsinyeidről, a szükségben szenvedőkről, kínos aggodalmak közt sinylcdőkről, az élet iszonyú terhe Milyen is volt az ? Hogyan élt ? Milyen eszmék, célok hevítették ? Ósdi módon gazdálkodott, pipaszó mellett kedélyesen mulatozott, javai­nak egy része a kéményfüsttel szállt a semmibe, fütykösök, fokosok és ólmos botok argumentumaival politi­zált. Egyebet alig tett. Elmerengve a múlton, álmodozott a jövőről. Nagy dolgok nem sarkalták, merészebb vállalkozások hidegen hagyták, a pró­bálkozáson túl -alig ment valamiben tovább s az újítók tervei felett ka­cajjal tért napirendre. De az élhetetlenség vádja azért nem mindig igazságos, amit két kézzel szórunk ama kornak embereire. Vagy hát a mai nemzedéknek nincsenek-e fogyatkozásai s amazénál szörnyűbb bűnei? Erkölcs, tisztesség, önérzet s becsület dolgában nem a züllés lejtő­ién halad-e lefelé a mai társadalom? Volt bizony akkor a nyers külső alatt ártatlan naív kedély, a ködmenszag

Next

/
Thumbnails
Contents