Harangszó, 1921
1921-11-27 / 48. szám
1921. november 27. HARANGSZÓ. 387. hanem hogy a legmagasabb nézőpontokból • igyekezzünk keresztyénségün’.t, egyházunk, egyházépítő munkánk Jényegfeltételei^e, végső alapjaira, legfőbb céljaira, bajaink igazi okára, orvoslásuk lényegszerű módjára, erőnk valódi forrására ráeszmélni. Ilyerv*föleszmélésre, alapelvi tájékozódásra ma nagyobb szükségünk van, mint valaha. Mivel pedig itt nem arról van szó, hogy bármifele emberi lángelmétől mint valami új Messiástól várjunk mentő gondolatokat, káprázatos új ötleteket, meglepő megoldásokat, hanem arról, hogy megismerjük és gyümölcsöztessük azt, amit Isten adott nekünk a Jézus Krisztusban: azért p hozzá, a világosság Atyjához, minden jó adomány és tökéletes ajándék adójához folyamodunk most is és az Ö kegyelmének és igazságának kinyilatkoztatásában keressük azt, amit az emberi bölcseség forrásainál hiába keresünk. Amit ezekben a válságos időkben öntudatlanul is keresünk, amire leginkább szükségünk van, hogy gondolatainkkal, törekvéseinkkel eligazodjunk és célt is érjünk, arra mutat reá két oldalról éles világítással a£ a kettős alapige, melyet ünnepi elmélkedésünk alapjául választottam: János ev. 15, 7: Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek. z Fii lev. 4, 13: Mindent cse'ekedhetem a Krisztus által, ki engemet megerősít. Amint a felhők sarkaiban felgyülemlett ellentétes irányú villanyerő eget-földeí hirtelen bevilágító villanással egybecikkázik, dördülésével megrendíti a földi halandó keblét, de egyúttal megnyitja az ég csatornáit is, hogy annál bővebben petmetezzék az áldást az elszikkadt földre: úgy csendül össze és úgy hat reánk ebben az egymás mellé állításban Jézus megdöbbentően fenséges szava és legnagyobb apostolának diadalmas hitvallása, eleven kebelből hatalmas visszhangja amannak. Ez a két ige ugyanazt az egy igazságot fejezi ki, kifejezi úgy, hogy Ítéletet és kegyelmet hirdet egyszerre, lesújt és fölemel, megsebez és meggyógyít, megöl és megelevenít, — így ád új eletet. Erről a kettős és mégis egységes hatásról ismerjük meg az isteni igazságot. éreznek a magyarokkal. Csak az alkalmat várjuk, hogy segíthessünk a magyaroknak. . . Barcsra értünk. Utitársam a Dráva- hidra mutatott: — Ott ma még szerb baka áll a túlsó parton... Ki tudja, ott áll-e holnap?!... Búcsúztunk. *— Éljen Nagy Magyarország ! — mondta lelkesülten. Megemeltem a kalapomat, majd melegen ráztam meg testvéri jobbját: — Éljen a független Horvátország! — 1921 ószén, a magyar-szerb határszélen így beszélt a horvát a magyarral. .. Három év óta nagyot fordult a világ 1 Egy év múlva még nagyobbat fordul. Ki tudja: ott áll-e a Dráva- hidon a szerb baka?!... Ilyen igazság kell nekünk Krisztus ennek az igazságnak a neve. ó az út, az igazság és az élet. Nélküle semmit, Ö vele mindent! Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek. Királyi szó, mely azóta, hogy amaz utolsó estén a tanítványok kis körében először hangzott el Jézus ajakéról mint komoly intelem, hogy nála megmaradjanak, mert a ^zőlévessző csak addig él és terem gyümölcsöt, amíg eleven kapcsolatban van a szőllötővel, — azóta az ítélet harsonaszavaként zeng végig két ezredév Jvilág- |és egyháztörténetén s a háborús és forradalmi idők viharfelhőin keresztül megerősödötten hangzik bele jelen korunkba is. Azt mondják: A keresztyénség a világháborúban csődöt mondott. Hol a Krisztus? Meghalt talán? Badar beszéd Elszáradhat-e az a szölötő, melyet a mennyei .Atya keze plántált bele a földi történet talajába hogy az életet adjon az emberiségnek ? Én vagyok a szölötő, ti vagytok a szőlővesszők — mondja Jézus tanítványainak alapigénk összefüggésében. Aki magát királyi öntudattal a szőlőtőnek mondja, annak élete nem áll az arasznyi lét mértéke alatt, hanem az örökkévalóság szintáján mozog. Krisztus él, ha a hitetlenség ezerszer holttá nyilvánítja is. Hol a Krisztus? Tények beszélnek. Ahol hisznek Ő benne és követik őt, ott élet van és szeretet és békesség és igazság. Ahol nem hisznek Ő benne és nem követik Őt, ott hatalmas a bűn, az önzés, a kevélység, a gyűlölet, az ármány, a harc, a halál. Nem az a döntő kérdés: Hol a Krisztus? őt mindenki megtalálhatja ma is, aki igazán keresi. Hanem az a döntő kérdés: hol vagyunk mi, — nála. vele-e, vagy tőle távol és ellene? Ezen a kérdésen függ vesztünk-boldogulásunk, életünk- halálunk. Ezt bizonyítja a világháború is és amit azóta tapasztaltunk. Avagy nem kell-e — nem a Krisztust, hanem önmagunkat, Krisztushoz való hűtlenségünket, tőle elpártolásunkat okolva, vádolva meg- szégyenülten vallanunk a bethániai Márta szavával: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én atyámfia, nem pusztult volna el annyi millió, nem jutottunk volna a végromlás örvényébe ! Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek. Ez Krisztus- talan életünk ítélete. Krisztus az emberiség történetének eleven középpontja ma is. Azóta, hogy az agg Simeon ott a jeruzsálemi templom csarnokában prófétáit a csecsemő Jézussal karján: Vettetett ez sokaknak esetére és sokaknak feltámadására és jelül, „melynek sokan ellene mondanak — azóta ő körülötte forog az emberiség nagy szellemi harca, azóta Ö lett a szegeletnek fejévé, mely körül világok sarkai fordulnak. Ha elfogultság és felszínes látszat meg nem zavarja tekintetünket, meg kell látnunk azt, hogy nem ott, ahol emberek, társadalmi osztályom, népek a hatalomért tülekednek és a koncon marakodnak, hanem azon a vonalon, amelyen a lelkek a Krisztus mellett, vagy a Krisztus ellen foglalnak állást, azon a vonalon dől el az emberek, a társadalmak, a népek, az életrendszerek, a kultúra-típusok sorsa, üdve, értéke. Ezen a vonalom folyik a harc ma is, sőt ma talán hevesebben, mint valaha az első századok óta. Krisztussal Krisztusért-e, vagy nélküle, ellene? — ez az a^nagy kérdés, mely egyre határozottabban két pártra, két táborra osztja az emberiséget — mintha csak az újtestámen- tomi pioféciában leirt utolsó idők akarnának beteljesedni. . . Hogy a szellemeknek ezen nagy harcában, mely a Krisztus-kérdés körül folyik, hol a mi helyünk és mi a dolgunk, hol egyházunk helye és mi a legfőbb hivatása, az nem lehet kétes. A mi jelszavunk csak egy lehet: Krisztussal Krisztusért! A mi hivatásunk, egyházunk hivatása csak egy lehet: a Krisztust hirdetni szóval és tettel, a Krisztusról mint a bűnös emberiség Istenküldötte Megváltójáról* Jsizonyságot tenni, azt az új életet, melyet Ö szerzett és plántált, magunkba felvenni és az emberek között tovaplántálni személyről személyre, nemzedékről nemzedékre, hogy a megváltó kegyelem erejében mindenek megújuljanak, — ez a mi hivatásunk, ez egyházunk hivatása. De épen erre a hivatásra nézve nyer legsajátosabb értelmet és jelentőséget Krisztus szava: Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek. Ennél a szónál borzasztó lehetőség tárul fel előttünk. Hogy a mi nemzedékünk az egyházi élet terén többet és többfélét dolgozik, mint elődje, tagadhatatlan. De a sok munka vájjon mennyit ér? Jobban állunk-e, mint előbb? Nincsen-e okunk sok, súlyos panaszra? Hol vannak élő gyülekezeteink? Amit egyházi életünknek nevezünk, nem alélva-tengés-e inkább, mint valódi élet? Gondolkozzunk: aléltságunknak, munkánk sikertelenségének, tehetetlenségünknek mi az oka? Üldöztetünk-e? Elnyomatunk-e? Ki akadályoz bennünket abban a munkában, mely egyházunk lényeges hivatását szolgálja ? És különben is: üldözés, elnyomás árthat-e annak, akiben lélek van, aki egy szent ügyért meghalni tud? Anyagi szegénység? Ezt vetni okul — nem szégyen-e? Az egyház anyagiakban csak akkor valóban szegény, ha lelkekben az. Az Úr szava annak a megfontolására kötelez, hogy egyházi életünk aléltságának, munkánk meddőségének végső oka nem abban rejlik-e, hogy a Krisztus egyházát Krisztus nélkül akarjuk építeni. Mondjuk ki nyíltan: prédikálásunk, vallástanításunk, lelkészképzésünk, belmissziói és gyámintézeti munkánk, egyesületi szervezkedésünk, gyülés- kedésünk, egyházpolitikai tevékenységünk, államsegély, külföldi támogatás.— mond, mind csupa meddő, gyümölcstelen, hiábavaló dolog, ha szívünk legbelsejére nézve Krisztus nélkül élünk és dolgozunk, ha keresztyénségünk csak cégér és modor, de nem élet és igazság; ha Isten igéjének életmagvai helyett szalmát, port, köveket, szóvirágokat hintegetünk; ha nyelvünk, ajkunk kereplőként pereg, holott minden szavunkban szívünk vérének kellene lüktetnie ; ha beszélünk és mindig csak beszélünk ahelyett, hogy cselekednénk; ha hallgatunk, ahol hallgatni bűn, míg azt hisszük: arany, ha némák vagyunk, ahol hangosan kellene bizonyságot tennünk az igazságról; ha hidegek vágjunk, ahol égnünk kellene; ha fényleni, ragyogni, uralkodni akarunk, holott alázatosan szolgálnunk kellene; ha perlekedünk, viszálykodunk, holott valamennyiünknek testvéri szeretettel össze kellene fognunk a közös szent cél szálgá- latában; ha a kétségtelenül jót sem pártoljuk, mivel nem mi kezdtük; ha a külsőségeket, az anyagiakat hajszoljuk, míg a lelkieket elhanyagoljuk; ha az Úr szőlejének a kerítésén inkább kívül, mint belül dolgozunk; ha sokat politizálunk és dip- lomatizálunk, de keveset evangélizálunk — és ki tudná felsorolni mindazokat a bűnöket, melyek az Úr szőlejét dúlják 1 Ha így van, az Úr szőleje hogyan virágozzék, hogyan gyümölcsözzék? Nálam nélkül sem
