Harangszó, 1921

1921-11-13 / 46. szám

XII. évfolyam. 1921. november 13. 46. szám. Alapította: KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos: a Dnnántüll Lnttier-Szövetséo. Kéziratok Lovászpatonára (Veszprémraegye), előfize­tési díjak, reklamációk a HARANGSZÓ kiadóhiva­talának 8zentgotthárdra (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész is tanító. Megjelenik minden vasárnap. #■ EVANGÉLIKUS NÉPLAP. SZERKESZTIK: SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT OÉZA. Kiadóhivatal: SZINTGOTTHÁRD, Vasvár megye. A HARANGSZÓ előfizetési ára egész évre: Luther- Szövetségi tagoknak dra- •zalagos küldéssel 88 K, csoportos küldéssel 80 K, a nem Luther-Szövetségi tagoknak cimszalagos kül­déssel 94 K, csoportos küldéssel 88 K. A HARANGSZÓ terjeszté­sére befolyt adományokbél szórványban lakó hlvslnk- ■sk ingyenpéldányskat küldünk. Éljetek Krisztusban. Kapi Béla püspök ünnepi beszéde a Sopronba visszatért evangélikus tanintézetek tanévmegnyitásán.*) 1921. október 23. Tisztelt Ünneplő Gyülekezet 1 Szeretett Tantestület! Szeretett Ifjúság! Megilletődött lélekkel tekintek vé­gig az egybegyülekezett ünneplő so­kaságon. Mint ahogy tavaszi napon napsugár, borulat, lassú permeteg és csattogó zivatar gyorsreptüséggel vál­takoznak, mígnem azután a természet nagy symphoniájának utolsó alkonyati cendességü halk akkordjában minden elcsendesedik, úgy váltakozik lelkem­ben az emlékezés, rettegés, remény­ség, mígnem minden csodálatos har­móniába olvad Isten akaratának s a gondviselő szeretet örökkévalóságá­nak megismerésében. Mikor a múlt tanév végén mun­kánkat befejeztük, könny csillogott szemünkben s a fájdalom jajszava reszketett ajkunkon. Fejünk felett az ítélet halálos kardja függött. Minden­nap meghaltunk kétségeinkben és min­dennap feltámadtunk reménységeink­ben. Erőtelenségünk sírba taszított, de Istenbe vetett hitünk mindennap felemelt. Eljött a búcsuzás. Sírva te­kintettünk ékességétől megfosztott jó édesanyánkra, a mi Alma Materünkre. Külső életünkről egymásután oldódtak le az összetartó kötelékek. A dübö­rögve költözködő ládák olyanok vol­tak, mint a leszegezett koporsók. A *) Jóllehet a gyorsírói feljegyzések itt-ott héza­gosak, mégis egész terjedelmében közöljük eme ünnepi beszédet, mely soproni tanintézeteink törté­netében érdekes és értékes történelmi dokumentumot , alkot. Midőn ezzel sokak kívánságának eleget te- ' szünk, hisszük, hogy a beszédben megnyilatkozó igazság hatalmas ereje hűséges kitartásra és köte­lességtelj esitésre buzdítja olvasóinkat s megerősíti a szivekben drága soproni tanintézeteink iránt érzett áldozatkészséget és szeretetet. száraz virágok, könyvek, üveglombi­kok között múltúnk dicsőségét, jele­nünk álmát, lelkünk értékes részét temettük. Micsoda fájdalmas temetés volt ez 1 Hirtelen változik a szin. Az augusz­tusvégi napsugár áttöri a gyászfekete felhőt. Széchenyi ércszobra alatt ma­gyar vitézek lábdobajától remeg a föld, magyar kéz emelkedik védelemre s ezóta magyar lélek áll őrt a nyugati végen Jött borulat, verőfény, sötét felhő, tisztuló égboltozat után a ve­lencei konferencia. És most itt va­gyunk, újra itt vagyunk, hogy ősi in­tézetünk két édes gyermeke: főgim­náziumunk és tanítóképző-intézetünk megkezdje munkáját. A régi otthon­ban, a régi lélekkel 1 Szemében az elszakadtak soha el nem sírható könnyével, lelkében a visszatérő gyer­mek soha el nem mondható édes boldogságával. Még nem bizonyosság, de — úgy érezzük — a reménység ormán ál­lunk.. Mikor végigtekintek gyötrelme­inken és veszedelmeinken, nem a szét- döntött földet, hanem a megnyilatko­zott eget látom Az égre tekintek: hála, hála, hála Teneked, mindenható, szabadító Isten I Csak egy szó ajka­mon: hála!... de ezer és ezer szív dobban fel abban s ezer és ezer lé­lek gondolata száll imádságos szár­nyon e szó erejével az ég felé. Nem­csak a te hálád, tanulóifjúság, ki ősi városunkban,^si gyülekezetünkben visszakapó^ öle hű lelki édesanyá­dat, nemcsak a tanári karé, mely a régi falak között folytathatja munkál­kodását, nemcsak a szülőké, nem­csak a velünk imádkozóké, hanem mindazoké, kik egyházunk és iskolá­ink munkáját becsülni és értékelni megtanulták. Ez egyszerű szóban benne van egész egyházkerületünk s híveink százezreinek hálaadása, mely- lyel az egyazon lélek erejével bele­olvadnak a mi mostani hálaadásunkba. Ez az első szó, ami lelkemet ez ünnepélyes pillanatban elhagyja. De itt nem állhatok meg. Midőn azon gondolkodtam, hogy az örökkévaló írás mely részéből emeljem ki elmondandó intéseimet, Ezekiel próféta könyvének 19.-ik fe­jezete tárult fel előttem. Egy rettene­tes sikoltó. feljajdulás üti meg szíre­met : mi a te anyád ?... A próféta nemzetét a sivatag büszke oroszlán­jához hasonlítja. Fiait felnevelte, szer- teküldötte. De az ellenségek rájuk törtek, verembe csalták, horogra akasztották őket. És a pusztaság büszke, erős királya gyászoló orosz­lán lön. A fejezet így kezdődik: Te pedig kezdj gyászéneket! Utolsó sora így hangzik: Gyászének ez és gyász­ének lesz I Ünneplő gyülekezeti Szeretett Ta­nári Kar és Ifjúság 1 Nem zavarom ünnepünk örömhangulatát, hanem in­kább azt a helyes korlátok közé szo­rítom s az ünnepi érzések etikai akaraterővé való átalakulását kere­sem, midőn arra hivom fel a figyel­met, hogy Sopron és Magyarország nyugati része sorsának eldőlése még nem jelent mindent. Ha ez ország távol élő ezer és tízezer embere sírva ujjong fel Sopron megmentésének hírére, vájjon hogyne éreznénk akkor mi eme esemény nagy jelentőségét, kik e várost a magunkénak érezzük, kik e város falai között éltünk s kul­túrintézményeinek áldásaiban része­sültünk. Drága nékünk e föld 1 Drága nékünk, hogy a Rozália erdős bérce magyar levegőt zúgasson alá a völ­í *

Next

/
Thumbnails
Contents