Harangszó, 1921
1921-01-30 / 5. szám
1921. január 30 Hír, dicsőség, földön sok szívek bálványi, Varázsló erővel bírnak bájaitok, Mint kéklő egünknek csillagragyogványi, Vezérlik léptünket fénylő sugáritok; Bölcsőnktől a sírig egy vagy más formában. Uralkodtok rajtunk élet pályájában. Az élet nehéz küzdelem — fejtegeti tovább — kevés örömöt ád s ez is mulékony. »Annak, ki szárnyain repült szerencsének, Koporsójánál zeng bűs halotti ének... Nem ment meg a sírtól hírünk, dicsőségünk, Nem, kedveseinknek áradó könnyei... De azért, ki híven futá itt pályáját, Ki a hír s dicsőség ösvényén haladott, Nem veszti el végkép méltó koronáját, Bár itten csak kevés jutalmat aratott.« Ezeket az igazságokat alkalmazza azután a nagy költőre a 15-ik versszakban: Tekintetes Tudós Berzsenyi Dániel, Kinek mostan teszünk végső tiszteletet, Kényleleníttetett hirtelen hagyni el Minden örömével e földi életet, S mind attól, mi kedves volt itten szívének Megvált s lakosa lett a szentek helyének. Hatvan esztendőkre nyúlt földi pályája, Míg a hír s dicsőség ösvényen haladott, Ritka fényt érdemlett s nyert küzdő munkája, Mart lelke itt olyan kincsekhez juthatott, Melyek el Sem vesznek a halál álmában, El nem temetődnek sír éjszakájában. A tudománynak és családjának élt. »Lelki mívelődést, szívnek jobbu- lását Terjesztett, mint keble legfőbb kívánását.« Ezért a halálban lelki nyugodalmat talál s a mennyben várhatja örök örömeit. Ezután következik a halottnak szokott megszólaltatása: * Kedvesei! áldást kíván most reátok, E búcsuHARANOSZO. szavakat intézi hozzátok.« Berzsenyi magasröptű költészetét ismerve, ez a rész lehangol bennünket. Érezzük, hogy a nagy költő bizony a kedveseihez is más hangon szólott volna. De azért néhány strófát ezekből is közlök a költő maradékainak ismertetése céljából: Te Dukai Takács Zsuzsánna hitvesem, Fájdajtnasan érzed özvegygyé létedet, Rád az Úrnak bármely áldásit kérhessem, Bánat szorongatja sebesült szivedet; Látom, mindegyre foly könnyeidnek árja, Mert kedves hívedet a koporsó zárja. Az elmúlt s vissza nem térhető időket Emlékezetedbe újra visszahozod, S előtted látván a komor jövendőket, Bánatodat újabb bánattal halmozod. Szép idők I szeretet édes pillantási, Lelkemnek is függnek rajtatok vágyási. Azután a boldog viszontlátással vigasztalja hitvesét és Istennek oltalmába ajánlja. Hasonló módon búcsúzik gyermekeitől is: Farkas, Antal, László, három fimagzatim, Úr legyen veletek szép ifjuságtokban, Nyugodjatok meg az Isten tanácslatin S bölcs végezésén e szomorűságtokban, Ó nem hágy el, csak őt híven szeressétek, Parancsolatait híven kövessétek. Külön emlékezik leányáról s a többi rokonságról is: Berzsenyi Lidia, jó leányom, téged Vegyen körül az Úr kegyes őrizete... Éltesse veled sok boldog örömökben Tekintetes Barcza Károly jó férjedet... Az elején még magasabban szárnyaló versek a végén azután köznapi prózában egészen ellaposulnak : barnás-fekete idő-zománc mutatta, hogy régi: leánykori emlék. Az unokái tudták már, mi ez, ők is kaptak »titkaik« számára pici kulcsra járó, japán lakkos dobozt, csakhogy az még nagyon új volt és üresen várta az emlékeket. Ha majd megtelik az övéké is, mint itt, a nagyanyáé, mennyi lesz bennük a látni, örülni, megkönnyezni való 1... Egy ilyen kicsike dobozból réges-rég elfeledett, porladozó arcok mosolyognak reánk, örökre elnémult ajkak forró szavakat suttognak hozzánk, és elcsitult vagy éppen halott szivek dobognak hevesen felénk... A nagyasszony kinyitotta s az unokái lányos kíváncsisággal nézték. Szinehagyott szalagokkal gondosan átkötött, egykor fehér, immár fakóra vált levélkék, elszáradt, tört szirmú virágok, melyeknek színét, illatát senkisem tudná megmondani, sorakoztak egymás mellé, mint a tovatűnt évek; volt benne alig tenyérnyi, azsuros zsebkendő, szakadozó selymében hímzett monogrammal ; foszladozó csipkedarabka, kitudja, milyen feledhetetlen percek emléke... táncrend, a második négyes mellé odaírvar amilyen olvashatatlan, egykor olyan kedves név, melynek viselőjére talán nem is emlékezni már, de a táncra, amit lejtettek, igen jól; sűrűn teleírt legyezők...: emlékek, amik egy hosszú életből egyedül maradtak meg és mind-mind összevéve elfértek egy parányi skatulyában... Mint az ember haló pora egy urnában... A nagyasszony aranyszegélyes táncrendet vett ki a dobozból és átnyújtotta unokáinak. . — Az első bál emléke... — mondta merengőn és kitekintett az ablakon a nagy pihékben hulló hóra: olyan szép, fehér volt az 1.. . — És a története ? — érdeklődtek a leányok. 35. Berzsenyi, Takács és más egyéb vérségben Minden urakat és jó asszonyságokat Niklán, Dukában és a többi helységben Engemet szerető hív rokonságokat Az Úrnak ajánlom kegyes oltalmába, Most, midőn költözöm az örök hazába. Nem lett volna jó ezeket Berzsenyi bírálata alá bocsátani. De azért a buzgóságot és jó igyekezetét nem tagadhatjuk meg a vései fiatal lelkésztől. Mi a búcsúztatót, mint a nagy Berzsenyire vonatkozó egyházi emléket becsüljük nagyra. Egyházunk büszke lehet erre a nagy fiára, a »Fohászkodás« és »A magyarokhoz« című hatalmas óda Írójára. »Berzsenyi Dániel az eklézsiában« című cikkemben már 1896-ban ismertettem nagy költőnknek a soproni iskolához és az egyházhoz való viszonyát. Az egyházkerületi elnökség, Witt- nyédy felügyelő és Perlaky püspök ott állottak már a költő bölcsőjénél mint keresztszülők. Kis János komája volt s Berzsenyi egy szép ódát is írt »Kishez« valamint Dukai Takács Judithoz, az evang. költőnőhöz. Wimmer Ágoston németre fordította Berzsenyi verseit. Székács József Niklán 1860. az emlékkő felállításakor beszélt Berzsenyiről »mint az emberiség ősvágyainak legavatottabb tolmácsáról« s ekkor nyerte »az ország papja« nevet. Azt talán kevesen tudják, hogy Berzsenyi >A religiók eredete és harmóniája« címen vallástörténeti munkát is írt. És saját szerű nézetei voltak a gyermekek vallásos neveléséről is, amely tárgy— Talán nincs is története. Egy el nem álmodott álom, el nem mondott mese az egész, — azért maradt meg szépnek. Áz álmok, mesék közt azok a legillatosabbak, legfehérebbek, melyek félbemaradnak vagy el sem kezdődnek... A legfehérebb liliom is elsárgul virágzása közben s a megvalósult álomnak elszáll az illata... — mondta a nagymama még mindig a havas téli tájat nézve. Talán arra gondolt, hogy a hó most is olyan tiszta, csillogó, mint akkor régen, mikor csengő-bongó szánkó röpítette őt, a bundába pólyáit leánykát az első bálra... — Régen volt — folytatta azután — mindenre nem emlékszem már, csak az utolsó csárdásra. Hajnalodon, az ablakok hasadékain beszűrődött a nappali világosság, a teremben sápadtan lobogtak a kialudni készülő kandeláberek, a cigány húzta, húzta... és mi harmonikus lágyságba
