Harangszó, 1921
1921-10-16 / 42. szám
19£1. október 16 HARANOSZO. 331. 1805. febr. 20. a lovászpatonai gyülekezetbe távozott s élénk részt vett a kerületi gyűléseken. Itt a legképzettebb lelkészek közé tartozott. 1807- ben Jánossal együtt őt is kiküldték abba a bizottságba, mely Urai- ujfaluban a második Ratio Educations állami tantervét birálta és kifogásolta. Patonáról 1808. Pápára hívták. Itt is öt évet töltött és megválasztották a veszprémi egyházmegye esperesének. Erre az időre esett 1809. az utolsó nemesi fölkelés a gyór- szabadhegyi nagy futással, melyről az anekdóta szól. Hogy már most Berky mint pápai lelkész 46 éves korában is vállalkozott-e ismét a tábori papságra, az anekdótán kívül más hiteles adat nem bizonyítja. 1809-ben a francia háború miatt kerületi gyűlés sem volt. A jegyzőkönyvek tehát annál kevésbbé szólnak róla. Karsay püspök Berky Mihályt a késő vénségében még személyesen ismerte. Ez némi hitelességet ád az anekdótának. Pápáról Berky 1813. Gergelyibe ment lelkésznek. Még az 1844. évi Névtár szerint is úgy szerepel Ger- gelyiben, mint »érdemteljesen kiszolgált esperes és a kerületi főtörvényszék tanácsnoka.« Tehát valószínűleg Gergelyiben halt meg. Karsay is ger- gelyi lelkésznek, a szintén hires Tompos Balázs utódjának mondta. A névtár a nevét Berkének írja, míg a régebbi forrásokban mindenütt Berky- nek olvassuk. íme a vígkedvű, anekdótás fiatal tábori papból így lett 82 éves kiér- demült esperes, az egész traktus Nesztora. Ha anekdótát nem költenek örökölhetné a királyi hatalmat, csak ez az ó most halálra szánt kis fia. Ezért is kell neki a fehér emberekhez menoie, hogy kis fia életét megmentse. S e gondolatban megnyugodott és el is aludt. Másnap Túli felkelt és szeretettel gondozta gyermekét. Látta, hogy a többi asszonyok részvéttel és könnyes szemmel tekintgetnek reá, de ezt nem akarta észrevenni. Ekkor jött hozzá egy harcos és mondja: »A mi urunk, a te atyád akar téged és gyermekedet látni.« Túli szó nélkül felkelt, fogta a gyermeket és követte a harcost. Ment a törzsfőnök háza felé. Ez ott ült a ház előtt, körötte a nép vezérei és bölcsei. A szegény asszony szíve majd hogy megszűnt dobogni. »Add róla, aminek azonban volt históriai magva is, a mai nemzedék már el is feledte volna. Tábori püspökségre nem vitte a dolgát, az bizonyos. De azért tudós, buzgó pap volt. Áldas- sék emléke. 1606; 1631. Irta: Porkoláb István. (Folyt. 7.) A hajdúk a társadalom számkivetettjei voltak. Törvény nem védte őket, ellenben halált szabott rájuk. De . kiirtani nem lehetett őket, oly nagy számbaa éltek országszerte mindenfele. A hajdú törvényen kívül állt, az élete nem volt biztonságba sehol, soha, aki elfogta, leölhette, akár a barmot. Irgalmatlanul öltek, vágta is mindenki: a magyar, a török — és a hajdú, aki ilyen körülmények között állattá sülyedt, kegyetlenségben túl tett mindkettőn. Mintha se hazája, se Istene nem lett volna. »Az Istent a Tiszántúl hagytuk« — mondották Erdélyben, mikor az Istenre kérték őket, hogy ne legyenek olyan irgalmatlanok. Mert irgalmatlanok voltak, szinte leirhatatlanok azok a kegyetlenségek, amiket müveitek, őket elevenen nyúzták meg, ha elfoghatták, ők viszont elevenen sütötték meg, aki a kezük közé került. S a számuk nemhogy fogyott volna, egyre nőtt. Bocskai fellépésekor valóságos nemzeti veszedelemmé növekedett már a hajdukérdés, amelynek megoldását mégi mindenki a kiirtásukban látta. Csak a német, az okos, ügyes, előrelátó német, az gondolkodott másként: zsoldba fogadta őket és velük irtatta oda gyermekedet Ngambinak lányom« — mondta a főnök és az első bölcs emberre mutatott. Reszketve megtette az asszony az apja kívánságát. Ngambi levette a gyermek ruhácskáját és megmutatta a gyermek nyomorék lábát. »Nézd Uram, tényleg igaz, amit mondanak, a jobb lába rövidebb és csípőjében kidagad. Uralkodhatik-e majd fölöttünk ilyen ember mint ez lenne? Vezetheli-e ez majd harcosainkat csatába?« »Nem, Ngambi«, felelt a főnök »ne félj, korcs fajzat nem fog utánam uralkodni e népen. E fiúnak meg kell halnia és ha majd én halok meg, húgom fia, ki ép és egészséges, örökli a hatalmat.« Atyám, uram !« — kiáltott fel Túli s odavetette magát az apja lábaihoz, a magyarságot I Ebet — ebbel 1 Básta a hajdúkkal pusztittatta sivataggá Erdélyt s hasonlóképpen velük akarta vérbeborítani Magyarországot Belgio- josó, mikor Bocskaival összetűzött. A kassai főkapitány a hajdúknak ígérte szabad zsákmányul Váradot, Debrecent, Kerekít, az ország legvirágzóbb helységeit, ha zsoldjába állanak. És a hajdúk, akiknek az volt az istenük, aki jól fizette, ott a hazájuk, ahol torkig lakhattak minden földi jóból, elrémültek ettől a kápráztató ígérettől: — Nemzetünk hóhérai — mondották — mégse leszünk. — A hajdú szív kérge alatt rezegtek még nemesebb érzések, csak kikellett ezeket váltani. Megfelelő vezér kellett, aki a feltámasztott ösztönöket helyes irányba terelje, levezesse, aki jobb kezet nyújt annak, akinek eddig csak balkezet nyújtottak, aki hazát ad a hazátlannak, békét az üldözöttnek. Ez a vezér volt Bocskai, az emberszívek élesszemü ismerője. Szavára mint varázsütésre szegődtek hozzá azok a hajdúk, akik Belgiojosó szemkápráztató Ígéretétől megriadtak, és vezérlete alatt elindultak kivívni a magyar nemzeti- és vallás-szabadságot. Bocskai — saját szavaival élve — megette már kenyere javát, mikor kardot kötött. Nem önérdekből, kényszerűségből tette. Nagyszerű történeti hivatást teljesített: megmentette a magyar alkotmányt és a magyar protestantizmust. A kicsi Erdélyt európai tényezővé tette, melynek trónján megremegtette Bécset, Prágát és elhárította az osztrák-cseh-morva-sziléz protestánsok felett lebegő veszélyt; igaz, hogy csak időre-órára, mert a »hagyd fiamat életben, nem követelem számára a hatalmat, hadd uralkodjék utánad húgod fia, ezzel én nem gondolok, csak engedd, hogy az én gyermekem éljen.« »Nem Túli, ezt nem engedhetem. Nem élhetnek az elkorcsosultak törzsünk törvényei szerint. Meg kell halnia. Menj leányom, jobb neki ha most meghal, mintsem hogy egész életén át nyomorék legyen. Túli felkelt és gunyhója felé ment. Nem sírt, de annál erősebb lett elhatározása, hogy megmenti gyermekét. Még az éjjel elszökik, nekivág a rengetegnek és elmegy a fehér emberekhez, akiknél Mimolu volt. (Folyt köv.)
