Harangszó, 1921

1921-09-04 / 36. szám

Xlf. évfolyam.

1921 szeptember 4.

36. szám.

'

K«l«ló> czerkeaztó

«• kiad«:

SZALAY MIHÁLY.

Táraazarkaazt«:

NÉMETH KÁROLY.

Kéziratok Lováazpatonára (Vaazprémmegya), al«n> zatéal dijak, reklamációk a HARANQ8ZÓ kiadóhivatalának Szentgotthérdra (Vuavármagya) küldandók

Elóflzatéat elfogad minden evang. lalkéaz éa tanító.

Megjelenik mlndan vaaár- nap.

V

EVANGÉLIKUS NÉPLAP.

Alapitotta: Kapi Béla 1910-ben.

•zarkaaztl éa a kladáaért

feleld*:

CZIPOTT QÉZA

SZENT OOrTHÁRD (Vaavérmegya.)

A „Harangazó" elöflzatéal éra agéaz évra: Luther- Szövatségi tagoknak clm- azalagoa küldéaaal 88 K, csoportot küldéaaal 80 K, a nem Luthar>8zövataégl tagoknak clmazalagoa küldéaaal 84 K, csoportoa küldéssel 88 K.

A „Harangozó*, terjest- téaéra befolyt adományokból szórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányokat küldünk.

A „DUNÁNTÚLI LUTHER-SZÖ V ETSÉG* HIVATALOS LAPJA.

Üres templomok.

Újabban, mindsürűbben^innen is, onnan is kapjuk a keserű feljajdulá- sokat: »nálunk bizony fájdalom, vasárnaponként úgyszólván üres a templom !«

Üresek itt is, ott is a templomok ? 1 Hát akkor most már értjük, miért lett a világ a keserűségek és könnyek völgyévé. Miért oly rideg, hideg

a világ, háborúsággal teli az élet ? 1

_

A

z emberiség nagyobbik részéből elszállt a Kfis'.tuS Idke.

Egy-egy gyülekezetben — írják innen is, onnan is — >a híveknek 90 százaléka templomkerülö lett«. A híveknek 90 százaléka templomkerülő? Hát akkor most már tudjuk, hogy uton-utfélen, családi körben, az utcatereken miért sok úgynevezett keresztyén ember ajkai olyanok manapság, mint a kitárt koporsó, melyből csak a lelki halál rothadt szaga áradozik és lehelletére elsárgul, amerre csak a szem ellát, az ártatlanság fehér lilioma; miért űzi iszonyú játékát napjainkban a világ piacán az erkölcsi halál ?! . . . A gyülekezet nagyobbik fele, talán ép a presbytériuma, talán épen az a része, ahol a jómód ölelkezik az egészséggel: hátat fordít az Úr házának, megfeledkezik Sion- nak váráról; nem kelt többé nála visszhangot a vasárnapi harang templomba hívogató szava: »menjünk az Úr házába«.

Ha a virágot levágjuk tövéről, elszárad. Ha az ember elszakad Istenétől, hűtlenné lesz Istennek házához, a templomhoz: életforrásától szakította el magát, lézengő rém lesz belőle, aki megfosztotta magát a levegőtől, a világosságtól. Isten nélkül, levegő nélkül, világosság nélkül élni pedig minden, csak nem »élet« az élet 1

Korunk szerencsétlen nemzedéke, részint a jómód miatt, részint a rettentő nyomorúság miaK legelsősorban is az Isten házának, a templomnak fordít hátat, legelsőbbon Sionnak váráról* feledkezik meg. Izrael fiai valamikor de máskép cselekedtek s manapság is máskép cselekesznek. Midőn ott gyászoltak Babilon vizeinél s búsan zörgették rabbilincseiket, lelkűk akkor is ott pihent meg állandóan az ellenségtől feldúlt hazában, Jehova szent házának omladéka felett. Oda vágyódtak mindíg-mindíg vissza s fájó szívükből -e vallomás iakadt: Ha elfeledkezem róiad Sión vára, feledkezzék el magáról az én jobb kezem. Tapadjon nyelvem Ínyemhez, ha nem te lész az én lelkemnek főgyönyörüsége.

A balsorssal küzdő embert, mint hű menedékhely várja egyik napról a másikra a templom s hívja őt imára: Ki meghallod és megérted az illatozó virág baját, megérted párja vesztett gerlice szomorú búgását, ki gondot viselsz a mezők liliomaira, a levegő ég madaraira — szent Isten, nagy Isten — hallgass meg engem is, szegény, szerencsétlen sorsüldözött magyarokat is, kik bár tengernyit vétkeztünk, mégis csak drágábbak vagyunk mindezeknél.

De ugyebár mi ma szívesebben járunk el bárhová, csak a templomba nem, ahol pedig oly szépen »zeng az ének, cseng az ének szent falak közt ég felé, buzgó hívek ajka zengi, minden hangja Istené s majd hallgat a nyáj, szól a pásztor, hirdeti a szent igét, dicsőíti, magasztalja az egek nagy Istenét.« Mindenre ráérünk, csak a templomba nem érünk rá elmenni. Mindent éhezünk és szomju- hozunk, csak a mindenható Isten ir- gafmát nem éhezzük, nem szomju- hozzuk. Minden néven nevezendő alázatosságra, gyalázatosságra képesek vagyunk, csak Isten előtt megalázni magunkat, csak imára kulcsolni kezeinket, ez még mindig oly igen nehezünkre esik.

Kemény nyakú, pártos nép ! Hiába minden. Amig meg nem térsz, szabadulást hiába remélsz. Végre is ne feledd el: Isten nem csúfoltatik meg. Valamit ember vetend, azt aratandja 1

Igricek.

Négyszáz éves fájdalom sír bele a sötét éjszakába... Rabszíjra fűz'vé viszik legjobbjainkat messze idegen országba I Ma máskép szól az ének... A fájdalom azonban ma, 400 esztendő múltán is ugyanaz ? Fájdalmasabb ! Mert azóta még több magyar vér csörgött el hiába! Fájdalmasabb! A zöld röge is, melyen nagy őseink jártak — velünk együtt panaszosan hallatja hangját . . . Martalócok osztozkodnak rajtunk! Bitangul egy, Isten által egésznek teremtett testet darabolnak széjjel! A seb vérzik, sajog és mi felemelt kezekkel segélyért kiálltunk!. .. ÜramI Merről, honnan küldött ? Milyen irányba emeljük becsületes derekunkat, megcsonkitott karjainkat, gyenge nyakunkat, a sok kiáltástól hangtalanná vált ajkainkat, elhomályosult tekintetünket?... Nem hallunk könyörületes biztatást, sehol sem látunk felénk nyúló samaritanusi kezeket... Uram, meddig hagyod porban, elhagyottan fetrengeni a Te népedet? Óh, mikor jön már a mi napunk ? Uram, csak a hajnal derengését láttasd meg mi velünk, a Te dicsőségedért, édes magyar hazánkért örömmel meghalunk !...

Ifjak járják a poros országútat. Dal az ajkakon, lelkesedés a szívükben. Nincs közöttük egy sem csüg- getek. Énekelnek. Túrni madár fenn