Harangszó, 1921

1921-07-03 / 27. szám

1921. július 3. HARANQSZÖ. 211. leiünk erre nem igen lehet más, mint: nem. A legtöbben szívesebben dolgozunk szellemileg, mint testileg. A nehéz testi munkától, amennyiben nem ön­kéntes sport, hanem ekzisztenciális kényszer, a legtöbben vonakodnak és minden munkát a gépekre bíznák. Földi létünk rendeltetése a munka, a foglalkozás, amelynek szellemi irá­nya kielégít bennünket, de emellett mind szebbé, tartalmasabbá teszi azt. Mire volt jó elődeinknél a nyers erő — tudjuk eléggé a történelemből. A mai emberiség hő vágya a béke, a humanizmus győzelme a háború fölött. Nincs szükségünk immár arra az erős fizikumra és a túlzott testi kultú­rára. Igen, egészségesek óhajtunk lenni, oly testre vágyunk, amelyben a lélek megfelelő lakásra találjon. Elődeink testi fejlettségét, izomerejét ideálul magunk elé tűzni fölösleges, mert a test ma más célokat szolgál, mint valamikor. Hogy pedig a testi fejlettség soha a mindenkori szüksé­ges mérték alá ne sülyedjen, magá­ban a fejlődés processzusában nyer biztosítékot, mert csak a használaton kívül helyezett testrész, szerv — te­hát amire nincs szükségünk — fajul el, amire szükségünk van, nem fog hiányozni soha, mert az állandóan működésben lévén, nem fajulhat el. Milyen lesz a jövendő emberének — a Nitsche übermenschének vagy a homo sapientiornak az arcképe? Erre nehéz a felelet. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy az ma nem valami eszményi alak benyomását tenné reánk. De ne feledjük el, hogy minden fejlődési időszaknak meg .van a saját ideálja és hogy a mai ember ép oly kevéssé illenék bele a jövendő korba, aminthogy Afrika busmanja nem illik bele ma Páris szalonjaiba. Dr. Cz. Z. ­Kálvin János sírjának titka. Kálvin Jánosnak eddig ismeretlen temetkezési helyét sikerült megtalálni. Annyi köztudomású volt, hogy Kál­vint az ősrégi plainpalaisi temetőben hántolták el. Egy óriási tölgyfa tövé­ben egyszerű fejfa látható, amelybe csak ez a két betű van vésve: J. C. A temetőőr arra tévedő látogatóknak azt szokta volt mondani: — Azt állítják, hogy valahol erre­felé van monsieur Calvin földi ma­radványa. Az igazi helyet azonban senki sem ismeri. Tudvalévő, hogy Kálvinnak életé­ben rengeteg elkeseredett ellensége volt; tartani lehetett tehát attól, hogy az ellenségek profanizálják sírhelyét. Maga a genfi konzisztórium sem tudta, hogy a nagy reformátor hol van eltemetve. Erről a misztériumról hul­lott le ma, 357 évvel Kálvin halála után a lepel. A titoknak egyetlen svájci család volt az őrzője. A bázeli Speyr-család ez, amelyen belül 300 év óta szállt szóhagyományként apá- ról-fiura a rejtély kulcsa. A család tagjai megesküdtek, hogy mindaddig nem árulják el a sírhelyet, amíg férfisarj van a családban. Ennek a családnak utolsó férfiivadéka az Avig- nonban élő hetvenegyéves, gyermek­telen Speyr Jenő, akit 1860-ban nagyatyja elvezetett a plainpalaisi temetőbe és egy tervrajz nyomán megmutatta neki a sírhely pontos helyét. A múlt hónapban Speyr Jenő el­határozta, hogy főifedi az egyházi hatóságok előtt a titkot. A genfi konzisztóriumot Írásban arra kérte, hogy rendezzen összejövetelt június 6-ára. A kitűzött napon megérkezett Genfbe és a konzisztórium képvise­lőivel, valaíhint Blondel arceologussal a temetőbe ment, ahol egy térkép nyomán és megfelelő mérések alapján megállapította a titokzatos sír helyét. Az illetékesek rögtön azzal a ké­relemmel fordultak a genfi hatóságok­hoz, hogy ásatásokat végezhessenek a megjelölt helyen. Remélik, hogy Kálvin koponyája, gyűrűje és bibliája még nem porladt el teljesen és nap­világra hozható. Miért és hogyan kellene a népet egészségtanra tanítani? (Folytatás.) Persze nagy idő fog beletelni, mire az egészségtan minden szabálya úgy belevésődik a népnek agyvelejébe, mint ahogy most a babonái vannak oda bevésődve. Sok-sok nemzedék kell k A gyermektől azontúl lassanként elhúzódtak. Senki se kérte, hogy kösse be sebes kezét, ha az éjszaka lefagyasztotta; a haldoklók se szólították, hogy nehéz percükben mellettük legyen, szemüket lefogja vagy egy-egy tincset vágjon le ha­jukból, mi eljuthasson családjukhoz. Pedig tudták, hogy a gyermekben van még a legtöbb erő és tart leg­tovább, mert fiatal s talán az egye­düli, aki meg fogja érni a szaba­dulást. A gyermek pedig csak még gyak­rabban elsírta magát s napközben is sirt, fuldoklott a földön. Mikor már alig maradtak néhá- nyan a brassói fellegvár saroktöm- löcében, egy délután szokatlan korán csoszogott künn az oláh porkoláb. A rabokban alig volt már élet, a tél halotti ^zemfedőt rakott jégcsillagok­ból az ablakszerűre, a diák is bete­gen hempergett, hánykolódott. Egy fiatal oláh tiszt lépett be a tömlöcőr- rel. Az oláh tiszt végigjáratta rajtuk tekintetét, aztán hangosan elkiáltott egy nevet. Nem felelt rá senki. — Pedig itt van — bizonygatta az oláh fegyőr és rámutatott a ver­gődő diákra. Az oláh tiszt tétován pillantott oda, aztán letérdelt mellé és falkarolta. A diák eszméletén kí­vül volt — a többiek látták, hogy napok óta alig evett — s élettelenül hagyta, hogy a cifra, paszomántos vendég ölelgesse. A tiszt két kezébe fogta a diák fejét s úgy suttogta: — Megismersz-e ? Emlékszel-e, mikor te megmentetted az életemet? Most én is megszabadítlak. A diák meg se moccant. — Izent az édesanyád. Nálam vt>lt. Megígértem neki, hogy haza­viszlek !... Most majd jösz velem... Szemét se rebbentette a diák, a tiszt a többiekre nézett. — Hé, emberek — kiáltotta — segítsetek ebbe a fiúba lelket verni, hogy megmenthessük. A rabok nem mozdultak. — Aki segít, annak én vissza- szerzem tüstént a szabadságát, csak segítsetek. A sarokban, mintha valaki moz­golódott volna, zizzent a szennyes szalma. A diák most hirtelen kinyitotta a szemét, fel is emelkedett féltestével, hidegen, szürkén meredt szeme a fölé hajló tisztre. Aztán kivetette magát karjaiból és mint a fojtogatott, kime­redt szemekkel sikoltozta: — Mit akar velem ? Soha I Sohse láttam! * A diák azon az éjjel kiszenvedett. Addig csókjaikkal tartották benne a lelket a székely rabok.

Next

/
Thumbnails
Contents