Harangszó, 1921

1921-07-03 / 27. szám

HARANÖSZÓ.

210.- 1921 július 3

A testi és a szellemi kultúra.

Elvitázhatatlan tény, hogy az előrehaladó szellemi fejlődés a test rovására történik. Így pl. megállapított dolog, hogy a kulturember fogazata rohamosan romlik. Ugyanez áll a látás- és hallásról.

És, ha nem is bizonyos, hogy a test magassága az idők folyamán csökkent, a testi erő feltétlenül gyengült. Az is tény, hogy a civilizálatlan fajok, mint az indián és néger, élesebb érzékszervekkel, jobb fogazattal rendelkeznek és a testi strapákkal szemben ellenállási képességük nagyobb, mint a civilizált népeké. Szóval a testi elfajulást le nem tagadhatjuk. Az a kérdés már most, hogy veszedelem származik-e ebből az emberiségre nézve, vagy nem ?

A kérdés felvetése nem minden ok nélkül való, mert hisz napjainkban általánossá vált a legkülönfélébb sportoknak üzésével a testi elfajulást megakadályozni, hogy célt érünk-e általa, ez más kérdés. A természet feltartózhatatlanul halad előre a maga útján, amely egy jobb, hasznosabb, egy tartalmasabb, értékesebb élethez vezet. Tagadhatatlan, hogy a szellemi fejlődésnek köszönhetjük. De ezen szellemi haladásnak, úgylátszik, ára van, amelyet testünk fizet meg. Emellett bizonyítanak a már említett tényeken kívül az az ismert körülmény is, hogy a szellemi munkások a legtöbbször, testileg visszamaradnak,

sőt Popper I. szerint a szellemileg kimagasló egyének eredetileg kicsinyek, gyenge testalkatuak és sok nagyember rövidlábu. Az bizonyos, hogy a szellemi munkások testi fogyatkozása annyira él a köztudatban, hogy Dessorir szeri,nt Kant filozófus szellemét egy díjbirkozó testében nem is tudnók elképzelni.

A valóságban a testi elfajulás nem közvetlen eredménye a szellem fejlődésének, amint ezt gondolnók, hanem csak közvetett folyománya. A lelki képességek kizárólagos fejlesztése, amely természetszerűleg föképen szellemi munka által történik, a testi tevékenység elhanyagolásához vezet.

Egyidőben testi és szellemi munkát egyforma mértékben végezni, nem áll módunkban. Már pedig a biológia tanítása szerint az egyes szerveknek csökkent igénybevétele, illetve foglalkoztatása, elfajuláshoz vezet. Az a ló, amely a sötét bányákban huzza a terhét, előbb-utóbb megvakul, mert szemeit nem használhatja; ugyanily okból nem látnak a föld sötét üregeiben élő állatok.

Ha tehát az ' emberiség testileg tényleg visszafejlődik, úgy ez a test kevesebb munkájára vezethető vissza, vagyis onnét származik, hogy a szellem munkája felülkerekedett a test munkáján. Az összes sporttörekvések a test megerősödését, tehát az elfajulás megakadályozását célozzák, de azért kiyánt eredményhez alig jutnák el, mert a természetes fejlődést kiszabott útjáról, az összes sportoknak

a legnagyobb intenzivitással való gyakorlása sem fogja eltéríthetni.

Valamikor ez máskép volt. Valamikor a test mindennemű működésére az életbenmaradásért szükség volt. A múlt emberénél a vadászat, halászat, úszás, hegymászás nem sport, hanem életszükséglet volt. Kinek van ma mindezekre feltétlenül szüksége ? Hányán vagyunk ma még testi erőnkre oly mértékben utalva, mint az ősember vagy a mai kor civilizálatlan gyermeke? Ma már nincs szükség a madár vagy az indi- ánus sasszemére, mert van messze- látónk, mikroszkópunk. Nincs szükségünk az őz gyors lábára, van helyette gőzmozdqnyunk, automobilunk, repülőgépünk. Nincs szükségünk arra a testi erőre, amellyel őseink rendelkeztek, vannak vadászfegyvereink, gépfegyvereink, torpédóink, amelyeknek kezelése nem annyira testi erőt, mint inkább szellemit igényel.

Ahol csak lehetséges a testi szerv helyébe a szellemnek alkotása, szerve.: az eszköz, a szerszám lép. A létért való küzdelem mindjobban szellemi harccá formálódott át és létünk biztosító munkájában a szellemi képességnek fog mindnagyobb szerep jutni. Épen ezért nem lesz elég hatalmas erő, amely a szellemi működést a testi mögé vethetné vissza és amely megakadályozhatná testiségünk inferi- oritásba jutását.

Az emberiség jövendő fejlődése: a szellem. Már most az a kérdés, hogy ez veszedelmet rejt-e magában ? Peleés véresre verték Ökleiket a falon.

Aztán apránkint beletörte őket a sorsba a bilincs. Egykedvűen hagyták a“futó napot, némelyikük »óhajtani is elfelejtett.

Volt köztük azért egy vékony, fehér kis diák, akinek gyakran meg- nedvesültek a szemei. Sokszor a társai egész éjszakán át hallották görcsös, siró fuldoklását. Ilyenkor fel is rázták érte. De csak nem vett erőt magán a gyerek, azontúl még gyakrabban sirdogált, később napközben is elcsuklott a hangja s félálmában többször kiáltozott az anyja után.

Egy öreg legény ráförmedt egyszer.

— Nekünk ne sirjl Mit szorongatod a lelkét mindnyájunknak 1 Elég kinek-kinek a maga kínja I Befogd a szádat I Ha sírsz szüléd után, ké- rődz a hóhérok közé. Meglásd eleresztenek I De a torunkhoz ne muzsikálj, a lelked jóját 1

TÁRCA.

Fohász.

Öröm s szenvedés közt folytatom utamat, Szívem ritkán talál igazi nyugalmat. Mindegyik napommal változhatik sorsom, Majd örülök, majd kín nagy keresztjét hor[dom.

Atyám, te ki örök s változhatatlan vagy S te, kinek irgalma mindig egyiránt nagy... Te kisérj utamon s bármi érjen engem: Benned nyugodalmat talál hívő lelkem!

f Madár Mátyás.

A diák.

Szél nyargalászott a Cenk tetején. Az apró, ódon házikókon zörgette, táncoltatta a cserepeket vagy végig- iramlott a város szűk utcáin és bőgött, ordítozott.

A székely rabok benn, a fellegvár dermesztő tömlöcében úgy érezték, értük jajgat. Tízesével, húszasával

fetrengtek a dohos, hideg, cellaföldön, lesorvadt Jestük megdermedt a jeges levegőben, egynémiktik moccanni sem tudott, csak puffadt, kékrefagyott száját rángatta, húzogatta.

Akikben volt még jártányi erő, ilyenkor feltápászkodtak és elfordultak, hogy vívódó társuk ne kapja őket sirva.

Reggelre mégis, akit elvitt a gyilkos éjszaka, mindnyájan irigyelték.

Naponként egyszer, künn kocogott az oláh foglár. Rozsdás bádogedényeket dugott be a szűk ablaklyukon. Ami benne volt, az rég hidegre hült, egy félmaroknyi főzött szecskaféle étel. Sokan hozzá nem nyúltak napokon át.

— El akarnak bennünket pusztítani — lobbant dühre a gondolat a székely katonákban és eleinte rúgták, vágták a pántos, nehéz ajtót.

— Szavukat szegték a haramiák I — forralgatták tovább lelkűk mérgét