Harangszó, 1921
1921-01-16 / 3. szám
1921. január 16. HARANQSZÖ 19. mosra szállő munkás előzékenyen előre bocsátja a nemzeti hadsereg tisztjét és közben orvul mérgezett tüt döf karjába. — Templomban a hontalanná vált erdélyi honfitársainknak gyűjtenek s a derék dunántúli magyar bankótól duzzadó tárcáját elővéve azon tűnődik, két koronát adjon-e vagy elég lesz egy is (húszfilléresei már nincsenek), mert hát mégis csak borzasztó, hogy már megint gyűjtenek. De ne folytassuk tovább. Emeljük fel inkább szemeinket a hegyekre, hon- nét jő nékünk segítségünk. Kérjük a mi Istenünket, küldjön prófétákat, kiknek határozott és szent bizonyság- tételére »porba hull a közember és megalázza magát a főember.« Küldjön nekünk apostolokat, kik a demagóg politikusok elé oda tárják a szeretet apoteozisát, mely így kezdődik: >Ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom.« Küldjön nékünk papokat, kik a föld népét híven emlékeztetik arra, hogy »minden test fű és minden szépsége, mint a mező virága, megszárad a fű, elhull a virág, ha az Úrnak szele fuvall reá«, hogy mindnyájunkra eljő az óra és pedig lehet, hogy igen hamar, amikor telt istállónk minden hizlalt tulkát, gazdag szérűnk, minden eleség részletét, pénzesládánk minden aranyát odaadnánk egy csepp bizonyosságért, hogy ott a túlsó parton nem ez a szózat hangzik felénk: »Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök Kikelünk a sírból, csatasorba állunk, Széles szablyáinkkal véres rendet vágunk. Ott leszünk mindnyájan, kurucok vezéri: Bercsényi, Vak Bottyán, Balogh, Bezerédi... S ha felhangzik újra: rajta kuruc, rajta I — Szabad lesz a Hernád, Garam, Ipoly partja —!“ — Rászállt a sötét éj Kassa városára .. . De még egyre haitik poroszlók vígsága! Felsír a szél, mintha nagy bánata lenne, Mintha nagy Rákóczi lelke sírna benne ...! Horváth Imre. A rokkant. A bényi török sáncok alatt szorgalmasan hömpölyög a korai havazástól megduzzadt öreg Qaram. A páldi dombokról fakó-sárgán mosolyog rá a nyugovóra készülő nap. A december párás levegőjében megtáncoltatja bágyadt sugarait a hajdani törökmecset boltíves ablakain tűzre, mely az ördögnek és az ő angyalának készíttetett«, hanem az a másik: »Jertek én atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta«. Kérjük a Mestert, hogy küldje el követeit a magyar munkásokhoz, hadd értessék meg velük: »Ha az Úr nem építi a házat, hiába építenek az építők.« Hiába a világmegváltó szociálizmus minden erőlködése; ha a világotformáló fentartó, megváltó és megszentelő egy igaz Istent kihagyják számításukból, erőlködésük nyomán áldás helyett átok fakad, s arat a halál és vigyorog az Ínség. * * * Az Úr a pusztában vándorló nép gyötrő szomjúságát a kősziklából elégítette meg. Ez a kőszikla a mi hiányaink kielégítésének egyedüli forrása. Az Úr Jézus Krisztus funda- mentom, amelyre építenünk kell, de ö a kőszirt is, melyből a szomjunkat eloltó tiszta forrás vize fakad. Népnek vezetői járuljatok e kősziklához, hogy vándor népünk el ne vesszen itt a pusztában, hanem szomját eloltva, lelkét megújítva megláthassa az Ígéretnek áldott földjét 1 Az első benyomások a határ átlépése után. A vonat irtózatosan zakatol. Gúnyolódni akar-e vagy pedig örül ? Mert mind a kettőt megteheti. Kürés olyan egykedvű nyugalommal készül lebukni a túlsó part dombsora mögött, mintha az ezeresztendős gazdát nem ebrudalták volna itt ki ősi portájáról a cserepárok. Szombat délután van. A falu népe régi szokás szerint tesz-vesz. Egykedvű a nép is, mint a december fáradt napja nem érzi, vagy talán nem akarja érezni az idegen jármot, amely nyakára nehezedik. Az oldott agyag színéhez hasonló vizen dereglye siklik alá Kéménd felé. Tatárkoponyáju, hegyes ba- juszu szikár legények bámulják a partról a vizi alkalmatosságot, amelyben magyar zsíron, magyar kenyéren hizott cseh katonák harmonikaszó mellett kurjantgatnak. A hatalmas dereglye zsákokkal van megrakva, jeléül annak, hogy a Csatára vagy Zalabára tett rekviráló kirándulás eredményes volt. Alighanem pincékben is rekviráltak, mert a dereglye örvendve nevethet, hogy hat évi nyomor, szenvedés után megdöbbentően nehéz viszonyok közé hozott, nevethet szerencsétlenségünkön, kétségbeesésünkön ; de talán örülhet is jövetelünknek. Talán ez utóbbit választom, talán azért zakatolt úgy a kereke, mert szíve dobbanását akarta mutatni és erőteljesen csap bele dübörgésének egy-egy szakába az élesen vígadó Rákóczy induló akkordja... Nemzeti szín zászló, magyar hölgyek... Magyar város... Mennyi álmatlan éjszaka vágyódása, mennyi vigasz, remény, amikor kegyetlenül korbácsolta szellős házunkat a csikorgó szibériás szél 1 Mindegy, bármit is találjunk, bármi elé állítsanak is, itthon vagyunk. Fáradt fejünk anyánk vállán pihen és lágy kacsói gyengéden akarják elsimítani arcunkról a nélkülözések barázdáit. És itthon vagyunk és élünk és élveztük a magyar nők ajkaiból kicseppenő édes anyanyelvűnket... Azután tovább haladtunk. Más városok, más emberek. Beszélgettünk velük. Először róluk folyt a szó. Keresték azokat, kik még nem jöttek, keresték azokat, kik nem bírtak el- lenállani a fekete csontváznak, kinek kopogó tagjait megkormozta ennek a bolond világnak mindenütt vakító fénnyel égő sárga lángja. Mert sokat elvitt, sokakat várnak hiába, sokakat, kik egyszerű fakoporsóban dideregnek, míg fölöttük ezer mázsányi súllyal fekszik a szibériai jég. És ezek miatt szólok hozzátok, kik e pár sort olhangulata borközi állapotra mutat. Egyik nyurga cseh ledugja a fenekére a hosszú tolórudat és a bent- ülők nagy derültségére saját tengelye körül forgatja meg a dereglyét. A partról bámészkodók felé csufon- dárosan integetnek és kiabálnak a duhajkodó csehek. Zagyva ordíto- zásukból csak két szót lehet tisztán érteni, az egyik: kutya, a másik: magyar 1 A bámészkodókat ez sem mozgatja meg. Egyiknek-másiknak izmos tenyerében megroppan ugyan a fokos faragott nyele, de szólni egy szót sem szól egyik sem és azt sem tartja szükségesnek, hogy legalább hátat fordítson a bitorló csaposoknak. Az acélizmu hun unokák úgy állják a csehek gúnyolódását, mint az erdők sebzett és »állóra csaholt« vadkanja a silány ebek agyarkodását, vagy mint a mezőn rekedt szántóvető a fergeteg paskolását. Úgy tesznek,
