Harangszó, 1921
1921-01-16 / 3. szám
20. HARANQSZO. 1921 január 16. vassátok, őket illeti jajkiáltásom. Foglaljátok őket imáitokba! Legyen enyhe, lágy a pihenésük, hisz az övéik anyjuké és a mi fohászunk elszáll hozzájuk oda is a jégsírba és nekik is meghozza a mi magyar tavaszunkat. Mert a magyar szív sóhaja, ha tényleg szívünk mélyéből fakad, meg fogja törni azt a jégkorongot, mert meg kell hogy törje. De meg kell, hogy mondjak még valamit, ami az én szívemet nyomja. Meg kell mondanom, mert fáj a lelkem. És nem hallgatom el, mert akkor, amikor ünnepeltetek, akkor, amikor víg cigányzene hangjai között mondottátok >Isten hozott«-ato- kat, akkor is kiéreztem belőle azt a nagy szenvedélyt, amely átjárja valótokat, amely mint őrületes súlyú kalapács döngette fejünket. Emberek a pénz, igen a pénz áldozatai vagytok. Elárulja a sápadt arcotok, elárulja a fénytelen szemetek. Rossz után vágytok, még nem késő, meneküljetek. Mert, ha nem, tönkre teszitek nemcsak magatokat, tönkre teszitek hazánkat, akinek nevében beszéltetek. A felfordult világ lángjainak füstjét látom fejünk felett lebegni. Vészes, dühös felhőkké tömörült és fenyeget... és eltemet, ha nem menekülünk. Megmondom a módot, a segítséget. Nehéz szó, de üdvözít. A nélkülözés?... Ne hajhásszátok a pénzt, ne vágyódjatok most békéi élvezetek után, nélkülözzetek... És győzni fogtok és a nélkülözésiek lövedékei, mint ezer viharágyú fogják szétcafrangolni a vészes, dühös felhőket hazánk felett és a kibukkanó kék ég mosolyogva, mint aki nem hall és szemük pillája sem rebben, arcuknak egy izma sem mutatja, mi dúl odabent a kék mándli alatt, ahova csak a magyarok Istenének szeme tud betekinteni. Egyszerre azonban, mintegy varázsütésre, hátrafordul mindegyik. Az egyik ház léces ajtaja erőszakos lökéssel kivágódik és a küszöbön megjelenik egy halaváqy, sápadt emberi roncs. Fából faragott ballába hangosan csattan a küszöbfán, hajlott dereka kiegyenesedik, erős, széles melle zihál, mint a megrekedt gőzmozdony, öklével megfenyegeti a vi- háncoló dereglyéseket és csak úgy dűl belőle a fékevesztett indulat káromkodó szóáradata. A csehek elhallgatnak, majd egyik felkapja fegyverét és a golyó a parton állók feje fölött süvít el. vigadva megadják nekünk a magyar békét és az új önálló magyar békéi időket. — Ante. — Jubileumra. — Sántha Károlynak. — Egy szál levelet babérkoszorúdba; Én néked ennyit hozhatok csupán, Kiről mindenek jó Istene tudja: Sohse dúskáltam kincsek halmazán. De a szívem oly mese-gazdag bánya, Hogy szinte elvész a bú s gond-özön! És te vezettél a kincsek nyomára, Őszhajú költő, neked köszönöm. Valahol ... valaha ... Ma újra látom Tűnt ifjúságnak csillámló ködén: Akácfa-soros, kedves falucskádban Fecske fészkel a házak ereszén ... És a hitedből áradt köztünk béke, .. . Dalos ajkadról szólt a szeretet... Boldog nyájnak hű pásztora, vezére — Luthert mily híven követtük veled! Valahol... valaha ... Ma újra látlak Ezüstös fővel az oltár előtt; S mert a hang felém, ah! sohse találhat Az Ige nyújtott irt, vigaszt s erőt... És bár ez örök csend lett földi részem: Szemedből lestem Krisztusunk szavát. S költői lelked bűvös fénykörében Enyimet is ihlet hatotta át... ím, dústermésű nyolcvan év van hátra, S nyugalmad őrzi e kőrengeteg . .. És köréd gyűltünk hálaáldozáára Te örökifjún mosolygó Öreg! Kamatosán ontsa rád ég kegyelme Amennyi áldást pályád nekünk nyújta! Egy a sok közűi, — csodálva, szeretve Tűzöm e szálat babérkoszorúdba ... Budapest. Somboryné Pohánka Margit. Adataiul a Harangszó terjesztésére! Ami ezután történt, azt alig lehet pontosan megállapítani. A falábú beugrott a pincegádorba, valamit kirántott a szalmafedél alól, arcához kapta.. . A páldi dombok harsogva verték vissza a lövés dörrenését, a dereglye szélén álló cseh hörgő kiáltással bukott bele puskástól a habokba. A falábú nekivetette hátát a ház ajtóragasztójának és egy perc alatt még négy golyót küldött a dereglyések felé, ' aztán újból csattant a magazin és újabb öt lövés következett. A csehek rémült ordítozással ugráltak a folyóba és aki partot érhetett, ész nélkül menekült a túlsó oldal bokrai közé. A dereglyén csak néhány vergődő sebesült maradt, akiket lassan ragadott magával lefelé az ár. A parton ijedten vették körül a A magyar asszonyok. A világ egy nemzetének asszonya, leánya nem vette ki annyira részét a háború rémséges szenvedéseiből, munkájából, mint a magyar asszonyok, leányok. Ha kellett elment az urával a lövészárokba, mívelte a földjét, vezette az üzletet, az iparát, nevelte a gyermekeit, varrt, mosott, szántott, aratott, jószágot nevelt, vásárra járt, adott, vett, lótott futott szakadatlanul s megélt becsülettel még a megszállócsapatok között is, olyan túrós, mákos süteményekkel csábítva ki a zsebükből az idegen valutát, hogy azok nem győzték telezsebelni magukat vele. Es most ugyan kinek vállaira fog nehezedni ebből a szomorú országból megint víg országot csinálni, mint megint csak a magyar asszonyokéra I Nem féltem a fajtámat, megmutatták azok már a tatárjáráskor, a XIV-ik században dúlt nagy döghalál idején és főként a XVI—XVII. században, a török hódoltság alatt, hogyan kell más ellenség ellen megvédeni magukat és családjukat s alig van szebb olvasmány mint azok a levelek, amik ebből az időből valók, amikor szép hazánk csak a végbeli udvarházakból, várakból állt, ahol a magyar asszonyok, leányok folytonos nagy munkában éltek, amihez a kötelességtudás és a munka szeretete adta az erőt, a mindent átható hit és emberszeretet pedig életük minden tettét és gondolkozásukat a sajátos magyar nemzeti lélek megnyilatkozásaivá tették. A férfiak a kopja hegyén élesítették szemüket, nem ismertek félelmet, veszélyt, nélkülözést mint a falábút. — Péter, az Istenért, mit csináltál ?,! Péter lábához eresztette a kilőtt karabélyt és nyugodtan csak ennyit mondott: < — Olyan nyelven feleltem a kutya magyarra, amit a cselák is megérti A demarkációl túlról érkező újságban olvastuk »Halálra Ítélt rokkant« cím alatt: >A pozsonyi cseh rögtönitélő bíróság lázadás miatt kötél általi halálra Ítélte Bankházy Péter bényi földmí- velőt, aki mint az egykori 14. hon- véd-gyalodezred szakaszvezetője Görbéénél az arany vitézségi érmet kapta. Bankházy később az Isonzónál vívott csatákban ballábát veszítette.«
