Harangszó, 1921
1921-04-10 / 15. szám
114. HAKANQSZO. 1921. április 10 hitét, akiket előbb azért küldtek ki, hogy Jézust elfogják, akik azonban — Jézus beszédét hallva, s a szavaiban benne élő igazság hatása alól magukat kivonni nem tudva — küldetésük elvégzése nélkül tértek vissza küldőikhez (János 7.4s). — »Vájjon a főemberek, a tudósok, a müveitek közül hisz-e valaki Jézusban ?« Ez a gúnyos és diadalmaskodó kérdés hangzott felénk is minden oldalról a háborút és a forradalmakat megelőző korszakokban. Akkor azért következett el Jézus halálának, majd pedig 40 évvel később Jeruzsálem és egész Zsidóország pusztulásának borzalmas katasztrófája, mert erre a kérdésre tagadó volt a felelet. S alapos joggal állíthatjuk, hogy a magyar nemzet erkölcsi és anyagi összeroppanásának az oka is legelsősorban az volt, hogy — kevés kivétellel — a mi társadalmunk müveit köreire is ráillett ugyanez a jellemzés. Természetesen nem akarom ezzel azt állítani, mintha az összeomlásnak egyedüli oka a művelt társadalomban volna keresendő. — Bizonyára nem történhetett volna az meg akkor sem, ha legalább a mi magyar népünk maradt volna a régi Istent félő, Istenben bizó, józan, vallásos lelkű nép. — Ámde, hogy a magyar nép nagyrésze a jelenben nem ilyennek bizonyult, hogy annak lelkén erőt vehetett az önzés, s az igazi magyar jellemmel annyira összeférhetetlen anyagiasságnak, nemzetköziségnek és érzékiségnek szükségképen forradalomra vezető szelleme, annak igenis a mi müveit társadalmunk volt az oka, mert ennek köréből szivárgott le ez a szellem a nép alsó rétegeibe is. Amilyen a fő, olyanok a tagok! — Éppen ezért alapos joggal mondhatjuk, hogy a magyar nemzet összeomlásának oka legelsősorban igenis abban rejlett, hogy a keresz- tyénség ellenségeinek ama gúnyos és diadalmas hangú kérdésére: „Vájjon az előkelők, a tudósok, az úgynevezett műveltek TÁRCA. Gleszti emlék. Irta: Pass László. A magyar nép ősi szokásához híven most, haló porában kezdi becsülni, siratni azt a nagy fiát is, aki két évvel ezelőtt vérszomjas gyilkosai közeledtekor menekülés helyett kemény nyakát hátraszegve azt mondta: »Nem bujkálok 1 Úgy halok meg, ahogy éltem 1« Alkalomszerű most, ha elmondok róla néhány apróságot, amit egy egyszerű embertől, a Tisza Kálmán egykori parádés kocsisától, János bácsitól hallottam 1914. nyarán Geszten. Mint supplicans diák elvetődtem azon a nyáron a híres Biharországba is, hogy jómódú protestáns családoktól adományokat gyűjtsék a pozsonyi theológiai akadémia konviktusának ingyen-ebédalapközül hisz-e valaki igazán a Jézusban, híve-e valaki igazán a keresztyénségnek?“ ,— erre a kérdésre a forradalmakat megelőző korszakban minden oldalról az a szomorú felelet hangzott: „Senki, vagy legalább is igen kevesen!“ íme, ez az egyik ok, amely szükségessé teszi a világnézeti előadásokat: a köznek, a nemzetnek, a magyar népnek az érdeke. Amint az úgynevezett műveltek köréből indult ki a romlás, épúgy azok köréből kell kiindulnia a gyógyulásnak is! Csak akkor lesz az teljes és maradandó. A másik ok még kézenfekvőbb ennél. S ez maguknak az úgynevezett müveiteknek az érdeke. Csudálatosán bonyolult, ingadozó és nehéz küzdelmekkel teljes volt az utóbbi évtizedekben a müveit ember lelki világa. Hazulról, a család köréből a legtöbben magukkal hozták még szívükben a hitet és a szeretetet Isten és az ő Megváltójuk iránt; a vonzódást, ragaszkodást mindahhoz, ami tiszta, igaz és szent — egyszóval — keresztyén. S a legtöbben meg tudták őrizni ezt a lelkületet még a középiskolai évek folyamán is. A tudományos kiképzéssel itt még meglehetősen lépést tartott a vallásos nevelés, s így a lelki egyensúly itt még nem bomlott fel teljesen, noha — s ez egyházunknak menthetetlen és következményeiben végzetes mulasztása — már itt is egyre sűrűbben és sűrűbben fordultak elő egyes aggasztó tünetek. Vallásoktatásunk nem felelt meg a kor igényeinek. — Betetőzték ezt az egyetemi évek, A tudományos kiképzés tovább tartott, az ismeretkör tágult, az értelem, a gondolkodó képesség fejlődött — de a keresztyénség- gel szemben vagy közönyös, vagy egyenesen ellenséges irányban. Vallásos nevelés, mely ezt a hatást némileg ellensúlyozhatta volna — nem volt; a godolkodni kezdő, de igazán önállóan gondolkodni még nem tudó főiskolai ifjúság teljesen magára hagyatva, tehetetlen játékszerévé lett a különböző tudományos mázzal bevont keresz- tyénségellenes világnézeti „rendszerek“ (igen sokszor: rendszertelenségek) sokaságának. Az agy ellentétbe került a szívvel, jára, hogy abból árva, nincsetlen diákok ingyen ebédet kaphassanak tanulmányaik közben. Közben Szalontán megnéztem a híres Csonkatoronyban a magyarság regemondó nagy költőjének, Arany Jánosnak a hagyatékát, bútorait, íróasztalát, kalamárisát, pennáját, pápaszemét az álló fogason lógó, szürke kalapját, botját. Minden azon mód volt, mintha csak akkor ment volna el a jó öreg sétálni, valamerre az Idő vén fája alá, hallgatni a zizegő avar titkos susogását. Teleszíva magam régi regős idők szellemével, nekivágtam a poros geszti országúinak, látni a csendes kúriát, a bólogató, lombos akácokat, a kertet, az agárudvart, az istállót, az ispánházat, Arany János egykori, külön épített nevelői lakását a kastély kertjében s az egész külső környezetet, amelyben a hatalmas »sorsférfi« a viharok vasembere született, nőtt, játszott, dolgozott. Az est leszálltával a gondolkodás a hittel, s a köztük kifejlődött küzdelem úgyszólván kivétel nélkül az utóbbinak teljes rombadőltével végződött. Szívük talán vágyódott a boldogság után, mellyel egykor a hit világa töltötte el lelkűket, de úgy vélték, hogy ennek meg- tarthatása érdekében a tudásról, az önálló godolkodásról kellene lemondaniok. Jelszavukká lett Nietzsche mondása: „Ha boldog akarsz lenni, ám higyj, de ha az igazság követője akarsz lenni, akkor mondj le a hitről, s kutass.“ Ok — sokan bizonyára nem csekély lelki küzdelmek árán — az utóbbit választották. Talán csak minden századik volt az, aki e küzdelmek között legalább az Istenben való hitre el tudott vergődni, Krisztushoz alig egy néhány ha eljutott, — kegyelem, megváltás, megigazu- lás és újjászületés pedig teljesen ismeretlen dolgok voltak reájuk nézve; ezeknek se szükségét nem érezték, se erejét nem tapasztalták meg. Egyházunknak eddig is sok terheli a lelkét, hogy ezeknek a hitükért oly keservesen küzdő s e küzdelem közepeit igen sokszor a kétségbeesés szélére sodort telkeknek segítségére nem sietett. A rendes Istentisztelet, a prédikáció itt nem elegendő. Ezek keretein belül — gyülekezeteink nagyon is vegyes volta miatt — nem vehetjük eléggé figyelembe a müveit ember speciális lelki szükségleteit. Ha ezekben tudományos és világnézeti kérdéseket próbálnánk feszegetni, akkor szemünk elől tévesztenék az Istentisztelet fő célját: az összes hívek hitbeli erősítését és építését. — De viszont a segítségnyújtásra szükség és pedig sürgős szükség van! S a forradalmak óta meg is van erre a lehetőség. A forradalmak előtt ugyanis műveltjeink nagy része belefáradva a folytonos lelki küzdelmekbe, hitüknek az értelem és gondolkodás előtt való igazolgatásába, a vallási kérdésekkel szemben fásult közönybe burkolódzott, úgyhogy szinte lehetetlennek látszott őket ebből felrázni A forradalmak azonban el- végezték az ébresztésnek ezt a nehéz munkáját. Művelt társadalmunk megtanulta legalább erkölcsi és társadalmi hatásaiban olyan különös csend, olyan sajátos hallgatás volt az egész környéken, mintha még a természet csacska madarait, szellőit, lombjait, zúgó éji bogarait is szent némaságra bűvölte volna a vasember megfélemlítő hatása. Kora harmatos reggelen könyvecskémben »T. I.« szép összegű adományával elindultam megint a geszti országúton tovább, Szalonta . felé. Nemsokára kocsi jött utánam. Egy keménytekintetü, szikár öreg ember üldögélt rajta. Fölvett a kocsijára, hogy beszélgetve rövidebb legyen az út. Megeredt a szava, ö volt a János bácsi. »Bizony kérem, sokan átkozzák a mi gazdánkat, pedig olyan jó ember, mint egy falat kenyér. Annak az ország sorját is igazán kell vezetni. Olyan egyszerű ember az, kérem, hogy hajnalban, ha kimegy az aratókhoz, úgy elbeszélget velük, mintha közülök való volna. Kikérdezi mindnek az ügyét-baját, tanácsot,
