Harangszó, 1921

1921-01-09 / 2. szám

12.

HARANGSZÖ.

1921. január 9.

Még egy visszhang.*)

Amikor a »Harangszó« reformáciő- ünnepi számában »Sikoltás az éjszakába« címmel megjelent cikkre »Vissz- hang«-ot írtam, nem akartam vitázó cikket írni, nem egyházunk, népünk helyzetéről, állapotáról más képet festeni, nem a felszínes optimizmus, a rövidlátó könnyelműség szószólójává szegődni, nem a tétlen nyugalomkedvelés számára puha párnát vetni, — mindez teljesen távol állott tőlem. Célom és szándékom egyedül az volt, hogy egyházunk, népünk szomorú állapotán siránkozó, kétségbeeséssel küzködő hűséges lelkeknek tisztán vallásos jellegű, Isten igéjéből merített, testvéries lelkipásztori vigasztalással és buzdítással szolgáljak. Azt hittem, hogy erre égetően szükség van és méltón hihettem, hiszen valósággal megdöbbentő, vérfagyasz- tóan éles sikoltás hangzott fel, melyből teljes joggal következtettem egyes egyház- és hazaszerető lelkek végső veszedelmére a kétségbeeséssel való küzdelemben. Erre utalt már maga a cím. De magában a cikkben is ezt olvastam: »Egyedül vagyok, mint a poszton álló katona, akit veszni hagynak társai. Nem érzem az evang. egyház létezését, mert nem érezteti velem semmivel. Nincs egy bátorító szava sem felém. Csak a »Harangszó «-tok csendül meg, a »Jó Barát« fog kezet, de ez egyik sem elég az igen szomjas lelkeknek. Az én zaklatott szívemnek nem adnak olajat, lázas homlokomra nem tesznek borogatást, kezemet nem fogják meg: Bátran! Nem vagy egyedül!« Tulajdonképen ez a keserves, kétségbeesett panasz és a testvéries együttérzés indított a »Visszhang« megírására. őszintén igyekeztem arra, hogy azt a lelki állapotot, amelyből a »Sikoltás« fakadt, lélektanilag megértsem s a kétségek közepette megingott lelkeknek némi támaszt és vigasztalást nyújtsak keresztyén létünk és egyházi munkánk végső alapjá*) Érdemes munkatársunknak ezt a múlt karácsony előtt írt, de nagy késéssel érkezett cikkét azzal a rövid megjegyzéssel közöljük, hogy a „Válasz“ írója azt a kijelentést „magyar a magyart, keresztyén a keresztyént még ma sem tudja megérteni“ egyáltalán nem a cikkíróra értette, hanem a politikai és társadalmi pártos ellantétekre és osztálygyűlöletre gondolt. A „Visszhang“ tartalmát nem célzatosan foglalta össze és ha tévedett, jóhiszeműen tévedett. A reformációi cikkben idézett levél írója pedig azonos bibliai rovatunk Írójával, aki úgy a kishitű kétségbeeséstől, mint a szektákhoz való pártolástól távol áll. Hogy az ilyen ember nemes törekvéseivel többnyire megértés és támogatás nélkül áll, sőt igen sokszor támadásoknak van kitéve, amennyire szomorú, annyira tagadhatatlan tény.

Ezt ismét nem értjük a „Visszhang* írójára, mert tudjuk, hogy őt épen úgy egyházunk szeretető indítja Bzólásra, mint minket.

nak és céljainak feltárásával. De mivel, mint sokan — erről nekem is vannak írott és Íratlan bizonyságaim — úgy én sem tudtam mindennel egyetérteni, azért bátorkodtam a szelíd, testvéries feddődés szavával is élni anélkül, hogy ezzel bárkit is bántani vagy kisebbíteni akartam volna. Aki a »Visszhang«-ot elfogulatlanul olvasta, az mindenről bővebb magyarázat nélkül is meggyőződhetett.

Erre a »Harangszó« 49. számában megjelent a »Válasz«. Mély sajnálkozással kell megállapítanom, hogy a válaszadó gyökeresen félreértette testvéries jószándékomat, mert a »Visszhang«-ot mégis csak úgy kezelte, mint vitázó cikket. Mindjárt a bevezetésben kiválogatja cikkem egyes szavait és mondatait és többször olyan kapcsolatokba helyezi, amelyek az én elmémbe egyáltalán nem fordultak meg. Ezekben az új kapcsolatokban saját szavaim olyan felszínes értelmet nyernek, mellyel sehogysem tudom magamat ázonosítani. De a válasz további folyamában sincs a válaszadónak a testvéries jószándék megnyilatkozására egyetlen jó szava. A vígasztalás egy része fölösleges, más része nem elég, a testvéries fed- dődésből pedig, úgy látszik, az a kevés is sok volt. így természetesen a »Visszhang« íróját éri a vád, hogy »magyar a magyart, keresztyén a keresztyént még ma sem tudja megérteni.« Pedig én voltam a testvériesen, őszintén közeledő s a válasz: elutasítás. Mintha barátságtalan ütés érte volna a nem is egészen hivat- lanul kinyújtott testvérkezet. Mégis, mivel teljesen távol áll tőlem, hogy az egész embert egy, véleményem szerint hibás tényével azonosítsam, szeretettel kérem a válaszadót annak megfontolására, vájjon jó-e, ha fájdalmunkban annyira elszigeteljük magunkat, hogy senkire nem hallgatunk, ha azt képzeljük, hogy senki a valóságot úgy nem látja, mint mi és senkinek az úgy nem fáj, mint nekünk? Ki mer akkor még közeledni hozzánk? Igen kérem, értsük meg egymást testvérszeretettel és igazságszeretettel. Hiszen egy Úrnak, egy szent ügynek a szolgálatában állunk.

Nem fölösleges vitatkozásra akarom a bizony drága időt és helyet pazarolni, hanem ugyancsak a megértés érdekét szolgálni, amikor őszintén megvallom, hogy bármennyi igazat mond is a »Válasz«, a »Sikoltás« helyességéről — mert tulajdonképen

erről van szó — meggyőzni nem tudott. A sikoltás nem jó ébresztő. Csak megriaszt, de erőt, életet nem ád. Akit felébreszt, meg is dermeszti.

Az ember akkor sikolt fel, ha a végső veszedelmet látja maga előtt. A sikoltásba beleönti utolsó erejét: talán ez még használ. És ha nem használ,

— aminthogy ebben az esetben biztosan nem használ, mi következik akkor? A kétségbeesés vagy — ebben az esetben ez nagyon közel eső , lehetőség: a szektákhoz pártolás. A válaszadó bizonyára nem akarja elfogadni sem az egyik, sem a másik következményt; de akkor miért a sikoltás ? Egyházunk, népünk bajainak, veszedelmének a nagy nyilvánosság előtt, mindenkitől hallhatóan, kíméletlenül nyílt feltárására meggyőződésem szerint csak annak van joga, aki olyan hatalmas, prófétai vagy reformátori szabású tulajdonokkal rendelkezik, melyeknél fogva a bajt, a veszedelmet nemcsak meglátja, de megfordítani is tudja, aki egy egész nép, egy egész nemzedék lelkének vezetésére képes, aki biztos fogással kezeli a történet emeltyűit. Ilyen tulajdonok híjján, hogy a szívünkből kicsorduló fájdalom vészkiáltásával többet ne ártsunk, mint amennyit használni tudunk, legjobb, ha azt a kisebb munkát, amelyre az Úr tényleg elhívott bennünket, ó benne bízva ’ csendesen, hűségesen végezzük nap- ról-.napra, óráról-órára. így illik ez hozzánk kis emberekhez. De ehhez a kicsiny dolgokban hű munkához is szükségünk van a lelki nyugodtság, békesség bizonyos elemi mértékére, melyet csak a Krisztus evangélioma adhat meg, amint arra már az első »Visszhang«-ban reámutatni bátorkodtam.

Ami pedig a reformáció ünnepét illeti, ezt nem kell elsősorban diadalünnepnek tekinteni. A reformáció, amint arra már Luther 95 tétele közül a legelső utal, a bűnbánatból született meg. Tehát nemcsak a helyzet követelményének teszünk eleget, hanem a reformáció szelleméhez is hívek maradunk, ha a reformáció ünnepét bűnbánattal szenteljük meg.

És akkor még mindig igen sok, sőt annál több okunk van arra, hogy Istennek hálát adjunk a nagy reformátortól újra felfedezett kegyelem életújitó evangéliumáért.

Dr. Pröhle Károly.

Adatai a Harangszó terjesztésére!