Harangszó, 1920
1920-02-22 / 8. szám
58 HARANQSZO. 1920. február 22, pet nem lehet darabokra tépni! Vannak dalaink, emlékeink, regéink, amelyek apáról-fiura szállnak s ezekben örökké élni fog a múlt. Csak föl a fejjel! Keljünk fel a csüggedés kövéről, amelyre leroskadtunk. Nincs elveszve Magyarországi Csak ne háborúskodjunk egymásközött mi, akik keresztyének vagyunk és hazájukat szerető magyarok. Egyik kezünk sújtson le a belső ellenségre, amely megkísérel mindent elveszített hatalmának visszaszerzésére, a másikkal pedig a hazaszeretet csodás erejével, a tiszta erkölcs eszközeivel dolgozzunk, munkálkodjunk, akkor mostani kálvária- utunk visszakanyarodik elhagyott otthonunkba, az egyetértés, a közös munka, a békesség boldog otthonába, ahol homlokráncaink elsimulnak, könnyeink felszáradnak. De addig is és majd akkor is ne szűnjünk meg soha keresni a kegyelemnek karját és kérni imádságos ajkunkkal a Gondviselőt: „Isten áldd meg a magyart! Esdiink bizalommal; Vétkezett bár — el ne hagyd Nézz rá irgalommal! Balsors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt; Megbünhődte már e nép A múltat s jövendőt!* Az otthon és a templom. Irta: Krón Ferenc. A háború kíméletlen hidegkezü kaszása letilolta a férfinem valóban Tárca. A tabáni temetőben. Irta: Porkoláb István. Mint a kemenesi róna vadvirágillata, úgy simogat, lágyan, álomba ringatón a múltak regélő szellője a tabáni utcákon. Szürkés-barnára kopott árva házak kicsi ablak-szemeikkel bámulnak; itt-ott zsalugáter, mögötte szinpom- pás muskátli hajladoz, bólogat, tiszta, patyolat-függöny fehérük, leányarc mosolyog... Üres háztelkeken labdázó fiúk, Pest elhalkult lármája, dombos, szűk utcák, rohanó emberek, reájuk borulva a Kis-Gellért-hegy árnya: teszik teljessé a hangulatot. Áll még Mátyás király egykori vadászkastélya a Szarvas-téren, homlokzatán egy üldözött szarvast ábrázoló dombormű. — Kapuk fölött erős munkabíró rétegeit. A háború izgalmai összeroncsolták minden résztvevőnek idegzetét, de barázdát is szántott az itthon élő, küzdő családtagok arcán. Csak a megromlott idegzetből, a jobbkornak bármily formában való óhajából, a jövőbe nemlátásból, minden ellenállóképesség megszűnéséből tudom megmagyarázni, hogy ránk zúdulhatott a kommunizmus szégyenteljes testvérharca. Mindenütt vér, halál, az egész világ a kis számú magyarság temetője, hiszen nincs világrész, nincs ország, hol egy-egy magyart ne takarna idegen föld. Korán elhalt testvéreink álmodnak egy magyar feltámadásról, sokan ebben a reményben zárták le a fronton és kórházban szemüket. A pusztulásnak még nincs vége. Sokan betegen jöttek meg s testükben hordják már a halál csiráját. Még jobban megfogyunk, ha nem fogunk azon dolgozni, hogy testben és lélekben erős, egészséges fiatalságot neveljünk, amely elég erős lesz arra, hogy egy roskadó államnak fenntartó pilléréül szolgáljon. A most élő nemzedék éli át a legnehezebb időket, a ma küzdő erők korán összetörve lelépnek az élet küzdő porondjáról, szükséges, hogy a megfáradt munkásokat ifjú lelkes erő pótolja. Sehol erre nagyobb szükség nincs mint a mi sok áldást hintő egyházunkban. Az egyház ma minden erejét latba veti a keresztyén kurzus alatt, hogy néhol családi cimer is látható, jeléül a hajdani >salva quardianak«. Jurátusok kardja csörtetését, ala- bárdos őrök csizmás kopogását vélem hallani... És, mintha köpönyeges árnyak suhannának tova szivük hölgyeivel, — úgy tűnik fel, amint magam is surranva tartok kifelé a tabáni utcákon. Ismerős utcák kedves hangulata kisér: Csörsz-út, Avar-útea, Csend- útca, odébb a Fürj-útea s köztük a tabáni temető. Itt már a pitypalatty tört dalát, érett gabonatáblák illatát hordozza túl a Dunáról a múltak szellője és körül susogja a temető pázsitos sírjait. De nemcsak illatot, dalfoszlányt, üde, jó magyar levegőt visz erre a szellő, virágmagvat is hordoz magával, hogy — a sírokra hullatva — hazai virág fakadhasson rajtuk. Erre gondoltam, mikor a tavasz- szal ibolya virágba beborítva láttam az ősökhöz méltó öntudatos protestánsokat neveljen. Minden családi otthont Luíher-Otthonná kellene változtatni. Ahol szülőtisztelet, gyermek- szeretet, a gyermekért való aggódás és munka, a szülő iránt való engedelmesség és együttérzés tanyázik, az ilyen otthon Luther-Otthona. Mindenütt felütötte fejét a lelki és testi métely, az ötéves apai okos szigorhiánya ott nyugszik a fénytelen szemekben, a sápadt, kora vén arcokon. Hol az ifjúság rózsás arcáról az öröm, a jókedv? Lelopta a háború, a vallást, hazát és szülőt gyalázó kommunizmus. A konkoly gyorsan terjed és nehezen irtható. Mi protestánsok azt akarjuk és velünk összes keresztyén testvéreink, hogy kenyeret, megelégedést, munkátadó hazánk fennmaradjon s azért kell az ifjú szemekbe új fényt, hazaszeretetei, apa-anyatiszteletet és arcukra uj rózsákat varázsolni. Ebben a munkában támogatja a protestantizmust az összes keresztyén felekezetek együttes munkája. Az ifjúság életének tengerébe állítsuk bele a biblián alapuló vallásunk megingathatatlan szikláját s e sziklán egy jobb jövő reményeinek dicsőségével körülvett kereszt álljon, amely ezekben az időkben tanít és kitartásra búzdit. A szívből fakadó* vallásos érzés idegei nyúljanak a közel és távolabb levő szívekbe, tegyünk őszinte és büszke vallást hitünkről s ennek a vallástételnek lesznek követői. Döbröntey sírját és a Budavár alatt elesett hősökét. Talán volt köztük olyan szál, melyiknek a magvát Ke- menesaljáról hozta el a szellő ? .. A rég lezárt (budai) tabáni temetőben bolyongva, két sirhalmon pihent meg tekintetem: Kemenesalja fiai nyugosznak alatta. Neves tudós volt az egyik, névtelen hős a másik, soproni diák valaha mindegyik. — Sírjaik nincsenek elhanyagolva, a legmüvészibb kertész: a természet gondozza a neves tusdósét, a nemzet kegyelete ápolja a névtelen hősét. Tavasszal ibolya, gyöngyvirág nyílik sírjaikon és pár szál nefelejts is virít: a Marcal-part]án szedtem ezt a szerény kis virágot, hogy szebb legyen az álmuk. — — — »Itt nyugszik Döbröntey Gábor, magyar tudóstársasági tag, született a veszprém-vármegyei Nagy- Szöllösön, 1786-ban, — meghalt
