Harangszó, 1920
1920-02-22 / 8. szám
XI. évfolyam. 1920. február 22. 8. szám. Felelős szerkesztő és kiadó: SZALAY MIHÁLY. TársszerkesztO: NÉMETH KÁROLY. Kéziratok Lovászpatonára (Veszprémmegye), előfizetési dijak, reklamációk s HARANQ8ZÓ kiadóhivatalának Szentgotthárdra [Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. 9 EVANGÉLIKUS NÉPLAP. Alapította: Kapi Béla 1910-ben. Szerkeszti s a kiadóhivatal vezetője: C Z IP OTT GÉZA SZENTOOTTHÁRD (Vasvármegye.) A „Harangszó" előfizetési ára: egész évre közvetlen küldéssel 20 kor., csoportos küldéssel (legkevesebb 10 példány) 16 korona. A „Harangszó" terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányokat küldünk. Mogjelenlk minden vasárnap. Hiszek. Megrendültei), de rendületlenül Hiszek, ha mindjárt ég. föld összedül; Hiszek, bár lelkem egy seb az egész 5 bár hinni néktínk most igen nehéz. Sorsunk döbbentő fénytelen, sötét: Tépik hazánk, mint Krisztus köntösét; Sorsolják, osztják: vidd, ez itt tied! > hordják, viszik, ki mennyit elvihet. Igész világ rúg, ver, gyaláz, gyötör, irdővé nőtt a ránk emelt ököl. 5 bármerre néz áléit martírfejünk, :gy arc se sír sajnálkozó!) velünk. )e láttam már sok rémes Golgotát, óknak tövissel tépett homlokát, Irtatlan kézen átütött szöget, g.i/ság sírján flyommasztó követ. Aindhasztalan, mert van harmadnap is, [itefszik, hogy sok győzelem hamis, lem az győz, aki Pénteken vigad > nem az veszt, akit senki sem sirat. iprott igazság durva kő alatt izük sírba lökve nem soká marad; írtjára kél az ég onnét felül, i egy érintés: a kő elhengerül. ízért hiszem kínban vergődve is, logy élünk mink, ha eltemetnek is. írunk felett húsvéti szél susog: leszkessetek gonosz Pilátusok I Szalay Mihály. Kálváriautoii. Irta: Bojtos László. Szép jelenet a bibliában az a tör- énet, amely olyan ifjúról szól, aki mikor elhagyta édes otthonát, hosz- zas vándorlásai közben egy kőre lajtotta le fejét és mélyen elaludt. Urnában látta a megnyílt eget és lallotta Isten hangját; »Ne félj! ime n veled vagyok, hogy megőrizzelek alahová menéndessz!« Ez a történet jut eszembe, amikor lazánk, nemzetünk leggyászosabb apjait írja a történelem. Elhagytuk mi is édes otthonunkat; a békesség, az egyetértés, az egymást megbecsülés verőfényes otthonát. A visszavonás átkának súlyos terhe alatt jártuk a kálvária utakat. Pel-felszisszent ajkunk a fájdalomtól, amikor egy-egy szúrós tövis véresre sebezte lábunkat. De azért csak róttuk az élet országukat, mert a remény, ez a hűséges jó barát előre mutatott, mosolyával biztatott, bátorított: nézd, ott a mesz- sze távolban fénysugár szeli át a sötét égboltot; ne félj! utad simább, járhatóbb lesz, a tövisek között a rózsák is majd előtűnnek; ne csüggedj ! ember ne felejtsd el: küzdj és bizva-bizzálI Es mi csak mentünk, vándoroltunk, mint az édes otthonát odahagyott ifjú. Borzasztó képeket láttunk utunkon. Láttuk: miként tépi az ármány és gonoszság a becsületességet; miként kínozzák halálra fekete lelkű fegyházlakók nemzetünk igaz ügyének harcosait; hallottuk : miként gúnyolják mosdatlan szájak a hit és a lelkiismeret szabadságát. Találkoztunk fázó, éhező magyarokkal, testvérekkel, akiknek családi tűzhelyét romokba döntötte a lelketlen ellenség s akik szétdult tűzhelyük összekapkodott rongyaival vették kezükbe a vándorbotot. Lelkünk szegett szárnyaival bujdostunk tovább, mert hittük, reméltük, hogy a magyar kálváriajárást meglátják a győzelmi mámortól meg- ittasult ellenfelek s az óhajtva és félve várt békében megadják az életet, jogos, de a sok szenvedéstől el- alél életünkhöz. S ez az újabb csalódás kiütötte reszkető kezeinkből a vándorbotot 's mi odarogytunk a csüggedés kévére fáradt fejjel. Sötét felhők gomoiygását látjuk felettünk; gyászlobogó erdőbe temetkezett az egész ország; visszafojtott keserűség és mélységes fájdalom minden magyar szívben ; nincs jó barátunk széles e világon, aki odakiáltaná az ellenfélnek : ne bántsd a magyart! Egyedül állunk a zúgó áradatban. Csak a megnyilatkozott eget látjuk a csüggedés kemény kövén, amelyre megtört lelkünk lehanyatlott. Csak Isten hangját halljuk a megnyilatkozott egekből: »Ne félj! ime én veled vagyok, hogy megőrizzelek tégedet valahová menéndessz!« Az szól hozzánk, aki ezer éve őrzi, ezer éve szereti a magyar földet. Aki bátorított a múltban, az Írja ma is minden egyes magyar leikébe: megőriztek valahová menéndessz ! A legsötétebb kálváriauton is úgy villanik át a re- mény egy biztató fénysugára, amely áléit lelkűnkbe úi erőt önt. Mint amikor a rabnak megnyílik a börtön ajtaja és szívhatja a szabadság illatos levegőjét; mint amikor a súlyos beteg otthagyhatja könnyáztatott párnáját és kimehet a rétre tarka virágot szedni. Amikor megérkezett hosszú útjáról a békedelegáció, annak őszhaju vezére a szélben verdeső fekete zászlók láttán azt a biztató igét hirdeti a köréje csoportosuló sok ezer csüggedő s bolyongó léleknek: »A gyászlobogók kitűzését még időelőttinek gondolom.« Mintha Isten hangiát hallanánk a megnyilatkozott egekből: »Ne félj! ime én veled vagyok!« Arcunkba szökik a vér, amikor azt látjuk, hogy miként gyalázták meg a mi vitézül harcoló elesett hős fiaink vérehullását, rokkantjaink ezreinek kínszenvedéseit; miként szaggatják darabokra ezeréves hazánkat. Fájdalom, mostani megtépett helyzetünkben egyebet nem tehetünk, csak tiltakozunk, hogy hazánkról le nem mondunk soha! Leszakíthatják hazánk testéről a Kárpátok fenyveseit, keleten sóbányáinkat, aranyainkat, de a jobb jövőbe vetett hitünket, Isten őriző kegyelmébe helyezett bizodal- munkat el nem vehetik. Egy ezredév óta jó és balsorsban összeforrott né-
