Harangszó, 1920
1920-02-15 / 7. szám
1920. február 15. HARANGSZÓ. 53. lehet és az ilyen terület csak akkor felel meg valamennyire mégis, ha lejtése szelíd, vagyis minden száz méterre csak egy méter esés jut. Fontos azonban még a szelid lejtésnél is, hogy a lejtés ne északi vagy déli irányban történjen, mert az északi lejtésben növényeink —-különösen a kint telelők — a hideg légáramlástól, déli lejtésben pedig a nyári igen meleg napsütéstől szenvednek sokat. Ismétlem, hogy legmegfelelőbb a sik- fekvés, mert azon a légköri csapadék is egyenletesen oszlik el. Kis házikertek öntözése vizszóró rózsával felszerelt öntöző kannával történhet. Ha öntöznünk kell, akkor bőségesen és megfelelő időben öntözzünk. Tavasszal és a nyár első felében a délelőtti, a nyár második felében uralkodó nagy melegek alkalmával pedig a délutáni, vagy még helyesebben az esti órákban öntözzünk. Tavasszal és nyár elején az éjszakák hűvösek, tehát ha ilyenkor is délután vagy este öntöznénk, a talajt ezáltal még jobban lehűtenénk és növényeink megfáznának, fejlődésükben visszamaradnának. Viszont ha a nyár második felében délelőtt vagy délben öntöznénk, vizünk legnagyobb része nem jutna le a növények gyökereihez, mert a meleg sőt forró talaj gyorsan elpárologtatná. Mint minden munkát, az öntözést is kellő alapossággal kell végezni. Aki csak felületesen űgy-ahogy öntöz, többet árt mint használ. Ugyanis Ki ne emlékezne a tánciskolákra, a kaszinó »kis-termére*... Ott szö- vődtek-fonódtak tiszta, szép ideálizmussal telt diákszerelmek, fehér leányálmok, merész ifjúi ábrándok... Kinek nem volt ideálja? —Mindenkinek volt. Az idill azután olykor tovább fejlődött s a mese néha valósággá lett. Boldog idők, diákszerelmek kora 1 Feledhetetlenek, mint a szöllő-virág illat, aromáját mindig érezzük... Sikátoros utcák, ó-illatu házak tudnának beszélni ábrándos diáklovagokról, illatos mosolygós, fehér leánykákról, kik ma komoly családapák és anyák, vagy elcsendesült szívű, vénülő legények és mégis... mintha most is felcsendülne néha szívük húrjain az ének, mit akkor, régen, játszottak, sírtak el zongorán... A régi dal — mindig új marad! — ott cseng-bong, fuvoláz a Neuhof százados hársai, vadgesztenyéi között ha a szárazságtól tikkadozó növény talajának csak a legszinét nedvesítjük meg, a fejlődő gőzök a növényre még tikkasztóbban hatnak, anélkül, hogy a felüdülés lehetősége megvolna, mert hiszen a talaj mélyebb rétegében helyetfoglaló gyökérzet vizet egyáltalán nem kap. Elegendő bőségben öntözzünk tehát, hogy a gyökerek legalsó részéhez is odaszivároghasson a viz Fontos, hogy a már nagyobb növényeknek lehetőleg csak a tövét és ne a levelét valamint a szárát öntözzük, mert a levelek vizes állapotban az erős napíüzéstől könnyen pörkö- lődnek. Különben a talajt igyekezzünk mindig mérsékelt nedvesen tartani, mert a szikkadt földet a növények legnagyobb része egyáltalán nem szereti és ebből komolyabb, szinte helyrehozhatatlan károk is (pld. az ugor- kánál a gyümölcsök megkeseredése) származhatnak. (Folyt, köv.) Búcsú a hegyektől... Isten veled, te csodás hegyvidék, Isten veletek Nógrád bércei. Virágos völgyeid látom-e valaha? Faucskám harangját fogom-e hallani ? Fehér kis házikók jóságos lakói, Hosszú évek során körötökben éltem. Nyelveteken,igaz, szólni aligtudtam, De szeretet hangján szívetekhez fértem. is. A fák kérgébe vésettt szívek nagyon beszédesek. Majálisok emlékei..., sebhelyei. . . beforrtak, elcsitultak. Több, mint egy évtized vihara, buja-bánata, öröme választja el a valót az emlékezettől, mégis úgy látom a képet, mintha ma lenne: kipirult arcú, feketébe öltözött diákgyerekek ropják a táncot szinpompás ruháju leánykákkal, a parfüm-illatos, fényes teremben.. . Keringő, csárdás, négyes, körmagyar dallamai váltakoznak mámorosán. . Egyre szilajabb, tüzesebb lesz a tánc, mígnem beszűrődik a hajnali napsugár a színes ablaküvegeken, halkabbá szűnik a cigány muzsika, elhangzik az utolsó akkord is és — vége a matúra bálnak. — Aztán szerte ment a nagyvilágba a diáksereg. Hova lettek, merre mentek ? Ahá- nyan voltak, annyi felé. — Az egyik orvos lett, katona a másik. Tíz év után az orosz síkságon Míg jött az ellenség, magyar-üldöztetés. Testvérbarátságunk durván összetörve, Kiadva a parancs: „Itt helyed nincs többé, Siess a földünket elhagyni örökre!“ Ködös bércek alján, vándorbot a kézben, Könnyfátyolos szemem körülnéz a tájon. Remény szivárványát hiába keresem, Csak sötét felleget s elvesztett ott- Árnyékképeit látom. [honom Hudy Ilona. Székely sirámok... Sötét felhő szálldos, A hideg szél tombol... Keserű sóhajtás Jön a székely honból... ... Letéptek testéről Az édes anyánknak... S koncul odadobtak Árulók hadának... Nem kérdezték tőlünk, Mik akarunk lenni. .. A mi akaratunk A gazoknak semmi?. . . Hungária anyánk Öltözz setét gyászba, Hozzád száll a lelkünk Izzó, forró vágya. .. találkoztak, egy sebkötöző helyen. A katona haldoklóit. — Szegény! — szólt az orvos — osztálytársam volt. . . Azután kötözte a többi sebesültet. — — A bécsi Práterben történt. Egy sebesült főhadnagy sétálgatott, szívta átlőtt tüdejébe az áldott napsugarat s a betegek vágyódásával nézte a körülötte rajzó életet. Egy előkelő gavallér hajtatott el mellette gumi kerekün. Nézte a főhadnagy: — De ismerős! — vélte. Csakugyan, hisz osztálytársam volt — állapította meg önmagában. Azután megtudta, hogy tényleg az és hogy ritka karriért futott meg az illető azóta. Legközelebb, mikor ismét találkoztak, köszöntötte. De a gavallér nem ismerte meg. — Ejnye, ejnye — hajtogatta fejét a sebesült főhadnagy — pedig én csináltam valaha a magyar dolgozatait. ..
