Harangszó, 1920
1920-02-15 / 7. szám
120. február 15. HARANOSZÓ. 51. ílkem magadat és miért búsla- 1 énbennem? — Bízzál Istenben!« lég az Isten és segít minket, ha hagyjuk el magunkat, hanem link ic segítsünk önmagunkén. i múlton siránkozzunk tehát, ha- a múlton okulva — imádkoz: és dolgozzunk I Legkezdődött már Magyarország ipítésének a nagy munkája. A iszeretet magasztos eszméjétől tott férfiak és nők egy táborba koztak, hogy megtarthassak azt, ik még van és visszaszerezzük, elraboltak tőlünk. Ne az izzó ölet, ne is a bosszdállás gon- ta irányítson bennünket az építés r munkájában, — nem várhat- c akkor áldást Istenünktől, — im pusztán az igazsághoz, az lez való jogainkhoz ragaszkod- , azoknak igyekezzflnk érvényt ezni I — Magyar Ifjúság! Akarsz-e :ánk csatlakozni? Akarsz-e résztii az üj honalapítás nehéz, küz- les, de gyönyörűséges munkájá- ? — Nemzetünk élete, a te sora te jövendő boldogságod forog tán. Aki most húzódozik a mun- >1, aki most kéayelmeskedik, aki t henyél, annak nincs helye kőink, mert az nem szereti hazáját m méltó a magyar föld kenyerére. Mindnyájunknak dolgoznunk kell! a segedelmével az eddiginél is y#bb szorgalommal és kitartással lük izmainkat, idegzetünket, sze- ünk frisseséget, ügyességet, testi , mert nagy szükségünk van ezekre; de még nagyobb gonddal, teljes odaadással gyűjtsük a szellemi kincseket, a kultúra eszközeit, mert azokkal vívhatjuk ki számunkra leginkább a külföld elismerését és becsülését is ! Egy szívvel-lélekkel, egy akarattal, szent elhatározással tartsunk össze a szeretetben 1 Lelkűnkkel öleljflk magunkhoz azokat is, akiket az erőszak tépett le keblünkről 1 Ne mondjunk le ősi jogainkról 1 Ne mondjunk le ezeréves hazánknak egy talpalattayi földjéről se. Küzd- jünk érette az igazságnak minden fegyverével és bízzunk, hogy egykor még örömmel adhatunk háíát Istennek, a mi Szabaditónknak I Ad memóriám... A párisiak köztemetőjében, a Pére- Lachaiseben láttam egy francia altisztnek szerény siremlékét. Talapzaton áll szoboralakja, jobbjában fegyvere, balkezét ernyőként szemei fölé tartva kémleli az ellenséget a távolban. Rendkívüli szolgálatot tett: zászlóaljak menekültek meg a biztos pusztulástól. Nem ünnepeltetést, nem érdemei elismerését kéri emléke; csak azt, hogy honfitársai el ne felejtsék. Neve alatt csak annyi áll: Francia- ország, emlékezzél 1... Szegény hazánkban annyi bánat, annyi nyomor .. De hála a Mindenhatónak, mégsem vagyunk teljesen elhagyatva, segítő kezek nyúlnak felénk többoldalról is, hogy felsegítsenek bennünket. Hálával fogadunk minden segítést, nem is kutatjuk olyan nagyon, kik azok, akik e nagy szomorúságunkban és szükségünkben mellénk állanak. Ismerjük az amerikaiak szegény gyermekeket élelmező akcióját. Svájc árut küld. Hollandia gyermekeinket fogadja be szeretettel, úgy hogy he- tenkint 600 gyermeket lehet majd odaküldenünk. A minap itt járt amerikai püspökök nagyobb szabású állami segítségük kilátásba helyezése mellett azonnal tetemes összeget bocsátottak a kormány rendelkezésére a saükölködők felsegitésére. És a nagy békekonferencián Anglia képviselője az egyetlen, aki sorsunk iránt szerető részvéttel megteszi a mentő kérdést, mire meghasad a konferenciát tőlünk elzáró nagy jég s mi reménykedhetünk. De hát honnan nyúlnak felénk e segítő kezek ? Amerika, Svájc, Hollandia, Anglia protestáns országok. A lesújtó békefeltételek átnyújtá- sával kapcsolatban mindegy szokássá vált összehasonlításként a múltra emlékeztetni. Mi szeretnénk a jelenről a jövőre emlékeztetni. Nem ünnepeltetést kérünk a protestantizmus részére. A protestantizmus nem azért működik és tesz-vesz, hogy elismerjék: a protestantizmus hat, akár elismerik, akár nem. Mégis azokhoz fordulunk, akik hazánk új megalapításában szóval vagy tettekzebarátkoztunk az osztálytársakis, ki-ki a hasonlókkal, lerakva íjait annak a baráti viszonynak, y csak az iskolapadokban szövőd- s a közös jó és rossz emlékek ín egy életre kapcsol össze. K túl a dunai többség mellett viselve volt köztünk az egész or- l: a Felvidék, Erdély, Duna-Tisza- e, a Délvidék. Leginkább családi, lási tradíciók hozták össze a isze vidékek e lelkes diákseregét: apa, nagyapa, sót sokszor a déd- szépapa nyomdokát követve jött az unoka is. Az első órák egyikén történt. leffer tanár úr a névsort nézegette, lerkedett velünk. Felszólított. — Hova való vagy ? — kérdezte. Megmondtam. — Tanítottam az édesapádat, a papádat, — jegyezte meg. Én tudtam ezt már otthonról, — írt vittek engem is Sopronba. Aztán sorra szólitgatta a többieket, gyakran téve a megjegyzést: >Itt járt édesapád, a nagyapád, ismertem őket... « Szeretet melege rezgett ki az aggastyán korú, de testben-lélekben mindvégig ép tanárunk szavaiból, nem is tévesztve el hatását azokra, akik megtudtuk érteni: mi az, sokszor nehéz viszonyok között felnevelni a társadalomnak három generáció nebulót!... És még hozzá szeretettel nevelni fel 1 Mert működésében a szeretet, a jóindulat vezette, nemcsak a rideg kötelességtudás. Bár bőven kijárt a szekunda, sőt olykor a hatásosabb nádpálca is annak, aki megérdemelte, tisztelettel vettük körül akkor is, midőn már nem a tanteremben, hanem csak a Deák-tér, vagy a Neuhof árnyas fái alatt találkoztunk a nyugdiját élvező fehér, öreg úrral. Tiszteletteljes köszöntésünket mindig szívesen viszonozta és volt hozzánk néhány meleg, jó szava is, jeléül annak, hogy nemcsak a diákot látta bennünk... Sokan tanulhattak volna tőle. Az a világ, mely a kisdiákot az iskola falán kívül érdekelte, nem volt nagy. — Ismertünk néhány sarki kofát, leginkább gesztenye árusokat, kiktől 2—3 krajcárért 30—40 szem sült vagy főtt gesztenyét vehettünk. Tudtunk a »Pémüller-huszárok« (a P. Müller utca sarkát támasztó tró- gerok) létezéséről; a vasútról ők hordogatták ki és be csomagjainkat vakációk idején. A jó-kiadós és olcsó (10 fillér darabonbént 1) süteményeiről hires Haiszler-cukrászda ritkán elérhető vágyaink netovábbja volt. Ha valami nagyot akart kívánni az éhes gyomru diák gyerek, biztos igy sóhajtott fel: >Bár csak a Haiszler- nél tömhetnék ki diósmákos-patkó- ból 1« A cukrázda után a Stark-hentes következett. De jó pozsonyit, meg
