Harangszó, 1920
1920-02-15 / 7. szám
5Ü. végbevinné azt a hazafias cselekedetet. A mostani politikai keresztyén- ségben a legtöbb esetben meglelhetjük ennek a másodrendűvé sülyesz- tett keresztyénségnek ismérveit, amely a magyar virtusért magát feláldozni mindenkor hajlaudó. Csak egy baja van ennek a nagypipáju mondásnak. Hogy t. i., miként már jeleztem, értelmetlen. Körülbelül arra a kaptára akar menni, hogy az ingem közelebb van hozzám, mint a ködmenem. A tévedés ebben a hamis fokozatmegállapításban rejlik. A tényállás ugyanis az, hogy ahol vallás nincs, ott haza sincs. A hazafiság és a vallásosság elválaszthatlanul összefüggnek. S az összefüggést még jellemzi az is, hogy nem a hazáról alkotott eszmény alakítja a vallás eszményét, hanem a vallás eszménye alakítja a hazának és a hazafiságnak eszményét. Éppen a keresztyénség a hazát és a hazafiságot, mint egyébként az emberiségnek egyéb értékeit is, annyira kinemesítette, hogy a tőle való elkülönítés, elszakadás után csak a hazának és hazafiságnak tagadása jöhet. A protestantizmus pedig, mint a keresztyénségnek egyik történeti alakja, a keresztyénségnek egyik megnyilvánulása, ebben az összefüggésben jelenti azt, hogy a protestáns ember, aki az ő evangéliomi hitéből él, a hazát éppen hite alapján másként értékeli, s a hazát másként szereti, mint a nem protestáns ember. Aki Tárca. Duna mentén, Tisza mentén... Duna mentén, Tisza mentén Lehullt a fák lombja, őszi szél a sárga lombot Messze elsodorta. A kedvünk Is — mint a szellő'— Messze, messze szállott.. . — Sír a nóta: Szánd meg Isten, Szép Magyarországot! Dana mentén, Tisza mentén Felhős az ég alja. . . Könnyeinket hömpölygeti Duna-Tisza habja. Fecskemadár, gólyamadár Más vidékre szállott. . . — Sir a nóta: Szánd meg Isten, Szép Magyarországot! Messze szállt a fecskemadár, Messze szállt a gólya. . . Elhervadt az őszi rózsa, HARANQSZO. azonban azt állítja, hogy ő elsősorban hazafi, első serban magyar, s csak azután protestáns, vagy keresztyén, annak sejtelme sincs azokról a nevelő tényezőkről, történelmi és erkölcsi erőkről, melyek valakit magyarrá, hazafivá tesznek abban az értelemben, mely a magyarságon valamivel többet ért annál, hogy valakinek az anyanyelve magyar, sejtelme sincs arról, hogy a vallást a második sorba állítva a magyarságát talajtalanná tette. Legyünk keresztyénekké, hogy magyarok legyünk. De ne akarjunk azért keresztyének lenni, hogy magyarok legyünk. Ne hazafiságból legyünk keresztyének, hanem hitből. Hit nélkül keresztyénségünk is, haza- fiságunk is nyers önzés. N. K. R magyar ifjúsághoz. Irta : Gerencsér Zslgmond. Négy évi szenvedés és reménykedés után reményeinkben csalódva, újabb szenvedésekre elkészülve indulunk neki a jövőnek. Aggodalom tölti el szívünket, ha arra gondolunk, hogy még a megélhetés lehetőségének az útját is el akarják vágni előlünk. Sírunk, gyászolunk ; siratjuk, gyászoljuk szerencsétlen sorsunkat. — De e nemzeti Kopár lett a róna. . . Prédát leső varjusereg Mind-mind ideszállott. . . — Sir a nóta: Szánd meg Isten, Szép Magyarországot! Messze szállt a fecskemadár, De meg jő tavasszal. . . Hagyjatok fel jó magyarok, A síró panasszal! . . . Siralomház tetejére Fehér galamb szállott.. . — Megáldja még az Úristen Szép Magyarországot! HORVÁTH IMRE. Diákköri emlékek. Irta: Porkoláb István. Sopron!... Valahányszor felhangzik e név, ezüstös, aranyos zománcként csillognak felém a diákkor kedves emlékei a messze múlt fátyolén át. 1920. február 1 gyászunkban vigasztaló, bát< felemelő szózat hangzik felén zsoltáríró ajakáról: > Miért haj el óh én lelkem magadat és 1 búslakodol éabennem? — B Istenben, mert még hálát adói néki, az én szabadítómnak és Istei neki« E nehéz napokban, an barátainktól elhagyatva, kirabo számban igen megfogyatkozva, e dűl állunk itt ellenségeink telj nek a tajtékzó árjában, — ju eszünkbe a protestantizmus nagy sének, Gusztáv Adolf svéd királ] ez a gyönyörű csatadala: >Ne c gedj el, kicsiny sereg, szívedéi rémítse meg sok ádáz ellenséj Bár dühök ellened fordul s te ! és könnyed kicsordul: nem ári nak tenéked. — Bízzál, ügyed Istené!«... Igen, Istené a mi ügyi ö hívta életre nemzetünket, ő nekünk ezt a hazát, ő tartott itt bennünket több, mint ezer éver vészben, viharban Istenünk ó segített, ö oltotta népünk szívéb nemzeti öntudatot, mellyel jogot vetelt magának itt az európai n zetek közt, ő acélozta meg ős izmait, ő adott nekik a jövőbe 1 csudálatos bölcsességet, ő támas; közöttük nagy férfiakat, vezér« hogy azokat követve megvédeln hették ősi jussokat s lerakhattál nemzet épületének az alapját. — tudva, ma sincs okunk a kis csüggeáésre, még kevésbbé a lerne kétségbeesére. »Miért hagytad el Régi valóságok tiszta kép gyai tűnnek fel: egy Loreley-haju nap..., a Lyceum udvara..., rakozó diáksereg..., hosszú, ke sorok.. a Széchenyi-tér. .., te lom utca... Mentünk az évn istentiszteletre. Hallom a harang talmas baritonját, látom- az egy rüségében is imponáló temploi fülembe cseng az orgona hangjj textus, Zábrák nagytiszteletes széde... 1 Megkezdődött a tanév. Az el« iskola szögletességével, falusias lénkséggel helyezkedtünk el az isk padokba; tartózkodón pislogatt egymásra; bámultuk a szoka nagyságú táblát, a katedrát; a s ber-jelöltek szivacsot nedvositet krétát faragtak; közben a bede belecsengetett a bátortalan lármé nyílott az ajtó és belépett a ti úr. . . így kezdett lassacskán f< lommá válni életünkben a tanár, osztálykönyv, a notész, a széki: 43. zsolt. 5. v.
