Harangszó, 1920
1920-02-08 / 6. szám
1920. február 8. HARANGSZÓ. 43. lélekkel sóhajtunk fel: >Seregek Ura, Istene! állits helyre minket; világoltasd a te orcádat, hogy megszabaduljunk !« A mi könnyharmatos szemünk előtt is elvonulnak ezeréves magyar hazánk dicső eseményei, látjuk lelki szemeinkkel párducos Árpád daliás vitézeit, amint szemükben tettrekész elszántsággal tüzes paripáikon előtörnek Ázsia belsejéből s nehéz harcok után elfoglalják a Kárpátok bérceitől övezett Magyarországot, a három halom és négy folyam hazáját. Felelevenedik előttünk Istvánnak, az első magyar királynak alakja, aki a keresztyénség elfogadásával s a királyság intézményével megalapítja azt az erős, valláserkölcsi alapon nyugvó államrendszert, mely jogrendet teremtett, békés gazdasági és kulturális fejlődést eredményezett, erős védelmet biztosított a külső ellenségekkel szemben. Előttünk egyetlen nép sem tudott hazánk területén államot alapítani, a magyar volt az első, amely államalkotó erejével megalapozta azt az egységes nemzeti államot, amely minden időben diadalmasan állta ki az események viharát. A nyugati keresztyénség elfogadásával mi lettünk a Njugat kultúrájának védőbástyája, a reánk ruházott magasztos hivatás hordozója, a besenyő, mongol, törökdúlások feltartóztatója. Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás idejében oly impozáns erőt és hatalmat II. Tudósok kutatják a titkok titkait, Cáfolják, megdöntik egymás tanait; Születnek új eszmék, új tanok, Jönnek emberek, önzők, gazdagok ; — Magukat mind-mind, nagyoknak tekintik, Pedig a Végzettel szemben — senkik. III. Szavam, mint az esti barangszó, Átzúg falvakon s dérlepett tájon, Hogy a szenvedő vigaszra találjon .. . Lelkem dalolva száll a hangok szárnyán. Szunnyadó falvak fölött libeg; Morált hirdet gonoszok tanyáján, S szivüket jósággal tölti meg. — Pogány mezőkre a Hit magváí szórja, Hogy nőjön rajtuk örökzöld vetés ; ... Életviharban a gyengéket óvja, És annak aki rabrobotját rójja. Hirdeti, hogy: múló a szenvedés ... És örök az Isten, az Erény, a Jóság! A földi lét csak könnyes öröm, — muian[dóság Parancs, mint az esti harangszó, Átzúg falvakon s dérlepett tájon, Hogy a szenvedő vigaszra találjon ... Győrik György. képviseltünk Középeurópában, hogy három tenger mosta határainkat s nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Mintha csak a zsoltár szavait olvasnók: »Hegyeket fogott el az árnyéka és a vesszei olyanok lettek, mint az Isten cédrusfái. Sarjait a tengerig ereszté és hajtásait a folyamig.« (80. zsolt. 11 —12 v.) De reánk is elkövetkezett a keserű megaláztatás kora, a gyászos emlékű mohácsi vész, amikor porba hullott a nemzet hadserege és lábbal tapostatok meg dicsősége. Azonban a megpróbáltatás idején sem hagyott el bennünket az isteni gondviselés. A Németországban meggyujtott szellemi szövéínek sugarai csakhamar bevilágították Magyarország területét is, a reformációval felszabadított evangélium vigaszt, enyhülést nyújtott a hazája romlása felett kesergő magyarságnak. Fellépnek az isteni ihlettel megáldott prédikátorok, kik a bűn- bánat és megtérés hirdetésével felrázzák a nemzetet halotti álmából, lángra gyújtják nemzeti önérzetét, ápolják, erősítik önbizalmát, kifejlesztik kultúráját s képessé teszik arra, hogy a nagy nemzeti szerencsétlenséget töretlen lélekkel elviselhesse. Az ő érdemük, hogy felvilágosodás, a lelkiismereti szabadság itt hazánk területén első Ízben iktatta törvénybe a törvény előtti egyenlőséget és a vallásszabadságot. Nekik köszönhetjük azt, hogy a Bocskayak, a Bethlenek, a Rákóczyak fel tudták rázni a magyar alkotmány és leki- ismereti szabadság törvényes biztosítását. Mi magyar protestánsok voltunk azok, akik életükkel és vérükkel védelmezték a legszebb emberi jogokat, védték a nyugati protestantizmus ügyét s mi magyar protestánsok vagyunk azok, akiket a győztes nyugati államok erőszakkal elszakítottak a Felvidéken és Erdélyben lakó három és félmillió testvérünktől, akiknek jajkiáltása hozzánk száll, akikért harcoltak és akiket megmentettek a 17. század ellenreformációjának idején a teljes elpusztulástól. Mi, földresújtott, megalázott protestánsok történelmi hivatásunk tudatában férfias önérzettel kiáltjuk a győztes protestáns és velük szövetséges államok felé: adjátok vissza véreinket, hitsorsainkat, állítsátok helyre hazánkat, szabadítsátok ki őket a román és cseh imperiálizmus karjaiból, mert rájuk mint őrállókra és az evangéliumi világosság terjesztőire szükségünk van és szüksége van az egész protestáns világnak! A múlt bizonysága szerint tehát van Istentől nyert magasztos világ- missziónk és a fejlődés örök törvénye szerint a jövőben is lesz hatalmas politikai és kulturszerepünk. Úgy látszik az isteni gondviselés minket, magyarokat jelölt ki a jövőben is a nyugati keresztyénség és ennek eszméin felépülő kultúra megvédelme- zésére. Amint hajdan török-tatárverő őseink öntestükkel tartóztatták fel a keleti barbárság áradatát, úgy most is a magyarság van arra hivatva, hogy fizikai és szellemi erejével, fegyelmezett gondolkodásával, erős nemzeti érzéstől áthatott hadseregével álljon útjába a kelet felől fenyegető bolsevizmusnak. A közelmúltban is mi tartóztattuk feí ezt a Nyugat felé hömpölygő áradatot, mi bénítottuk meg erejét s lettünk érte kifosztott koldusok, hazátlan menekülők, megtépett, megalázott, megcsúfolt magyarok 1 És a küzdelmünk még nem ért véget, azért segítségért kiáltunk a hálátlan Nyugathoz : Ne hagyjatok magunkra, adjatok földet a fejlődéshez, adjátok visz- sza elrablott hazánkat, mert a mi győzelmünk a ti győzelmetek, a mi elbukásunk a ti elbukástok, a mi sírhalmunkba tűzött keresztfa a ti hálátlanságtokra mutat, melyért felelősségre von egykor a történelem! A nyugati keresztyénség sorsa, a nemzeti alapokra épített államrendszer jövője függ Magyarország fenmara- dásától, mert a jövőben a hitetlenséggel szövetkezett nemzetköziség fogja megvívni élet-halál tusáját a keresztyén erkölcsi tartalommal megtöltött hazafias érzéssel, a romlottság az erénnyel, a materiálizmus keresztyén világnézettel. Ennek a harcnak első fázisa hazánk területén már lejátszódott: a keresztyén világnézet diadalmasan került ki az eszmék tűzkeresztségéből, a nemzeti érzés megifjodva, megerősödve lobbant lángra a magyarság szívében. Csak arra vigyázzunk, hogy fogadkozásunk ne legyen csupán fiatalos, könnyelmű fellángolás, ne legyen jelszavakban kimerülő ünnepieskedés, hanem a haza javáért a szebb, boldogabb, az egységes Magyarország jövőjéért való lankadatlan dolgozás, lemondó áldozatkészség, nemzeti értékünkről való reális bizonyságtevés, mely gazdasági téren igyekszik a múlt hibáit, mulasztásait jóvátenni, az érdekellentéteket kiegyenlíteni, a munka egyedülálló értékét elismerni, a korrupciót kiirtani, egyedül az érdemet
