Harangszó, 1920

1920-12-12 / 50. szám

292. :

érésé, büntetése mirajtunk. Ezt beismerve zálljunk magunkba, térjünk Istenhez, hogy egyetmébe visszafogadva újítsa meg a íi napjainkat, mint volt a régi időben. Újítsd meg a mi napjainkat, mint volt a égi időben.“ Igen, Isten az, aki megújítana a mi napjainkat, visszahozhatja a égi jó időket; Ő az, aki még a csapásból > áldást fakaszthat számunkra s még ezek tán a mostani megprobáltatásos, válságos lök után is ránk virraszthatja az Ő ke- yelmének és jóságának napjait.

De másfelől meg örök igazság van ab- an a régi közmondásban: „Segíts maga- on, az Isten is megsegít.“ Azért midőn tsszasirjuk a múltat s szeretnők vissza- lítani a régi időket, nekünk is meg kell innünk a magunkét. Nekünk magunknak dolgoznunk, fáradnunk, küzdenünk kell jövőért. Az imára kulcsolt kezek pároljanak tehát munkás, szorgalmas és ál- azatkész kezekkel. Nagy feladat vár indnyájunkra: kicsinyre, nagyra, ifjúra s regre. A pártvillongásoknak, az ős turáni oknak meg kell most szűnnie. Kicsinyes dekeinket feledve azt keressük csak, ámi sszefűz bennünket. Nemzeti, társadalmi lekezeti torzsalkodásnak, visszavonásnak, .áthúzásnak nincs most helye. „A gyű- letnél jobb a tett, kezdjünk egy újabb etet; legyen minden/nagyar-utód külömb nber,; mint apja volt. Ily áldozat mindig abad, mert még neked virulnod kell óh >n, vagy — szégyen rögzik minden időn.“

. . . Ezt a ránk kényszerített, végzetes íkeszerződést Trianonban fundálták ki s ért trianoni békének nevezik. „Tria-non“, tin szó; magyarul annyit tesz: „három ;m“. Tehát már nevében is kifejezi igaz- gosságának és létjogosultságának hár- as tagadását s ezáltal tarthatatlanságát, ninthogy három nem, három tagadó ócska reá a mi válaszunk, fogadalmunk reményünk is:

„Nem, nem, soha!“

4 szobás ház, mellékhelyiségekkel, sebb gazdasági épületekkel meg- itelre kerestetik. — Cím a kiadóban.

3tvérkék nagy bámulással, elragad- tással Piroskát.

— Itt van ni, hisz látjátok 1 Nem abad ám hozzá nyúlni, mert'beteg. egdobta egy rossz fiú. De azért ajd meggyógyul, a jó Isten megnyitja. ..

Qondja van a mennyei Atyának égi madarakra és a tiszta gyer- skszívekre: meg is gyógyult a kis aér galamb. Piroska és a többi öt stvérkéje, addig-addig unszolták az- n az édesapát a galambházikó kéréséért, hogy végre neki gyürkőzött apa: deszkát fűrészelt, fúrt, farait fáradhatatlanul. Hanem mire. elszült a galambházikó, eltűnt a ga- mb a háztól, visszarepült szülő- zájába, a Bódi bácsi galambor- ágába.

Piroska kétségbeesetten iramodott ána.

HARANQSZÖ.

Aggályos tünet.

Még a vörös uralom napjaiban történt, hogy e lap felelős szerkesztője körülbelül ilyen nyilatkozatot tett előttem: Ha ezek a gonosz napok véget érnek, evang. egyházunknak is el kell végeznie tisztító munkáját, ki kell zárnia kebeléből azokat, akik az idők változásával egyszerűen megtagadták a dajkáló édesanyát s egész nyíltan annak ellenségei közé szegődtek. Ettől a munkától számunk megcsappanása sem riaszthat vissza, mert az eltávolítandó konkoly és polyva a mennyiséget apasztja le csupán, ellenben a minőség csak nyerhet ez által. Hadd lássa meg a világ, hogy evang. egyházunk halálos komolysággal fogja fel hivatását s elvetemült, istentagadó lelkekkel még látszólag sem vállal közösséget. Fedezzék fel végre, hogy érték, kitüntetés a Krisztus egyházához való tartozás és ez az érték elvétetik azoktól, kik megbecsülni nem tudják, vagy nem akarják.

Azóta már másfél esztendő telt el s e tekintetben alig tettünk valamit. A vihar elmúltával a megbocsátó szeretet álláspontjára helyezkedtünk, nyugodtan hagytuk a belső ellenséget, mely csendesebbé lett ugyan, de lényegében meg nem változott. Ha már most azt kérdezzük : helyes volt-e ez az eljárásunk, a megtévedt, sokszor rosszindulatú egyháztagok büntetlenül hagyása, a fegyelemnek nem gyakorlása, erre határozott nem-mel kell felelnünk. Ebbéli állításunkat megerősítik azok a tünetek, amelyek

— Bácsi, édes bácsi! Ide repült az én galambom! Szépen kérem, adja vissza nekem!

— Mutasd meg, leánykám, melyik a tied, hogy visszaadhassam ? — mondja az apostol arcú öreg Bódi bácsi szeretetteljes szavakkal.

— Melyik is az enyém ? ? — töpreng a kis leány, a sok fehér galamb között keresgélve szemével. — Az az enyém, ni, az a piros lábú... vagy tán az a piros lábú I. . .

— Jaj, kis báránykám, a többi galambnak is piros a lába... Máskép keressük a galambkádat! — mondá az öreg Bódi bácsi s kinyujtá a két karját viszintesen tartva, hívta magához a galambjait.

Nosza megmozdult a galambország szárnyas, jámbor népe, amennyi csak Bódi bácsi karjára, vállára és fejére fért, reá szálltak, beborították

1920. december 12.

egyházunk nem kis kárára és szomorúságára egyes gyülekezeteinkben előfordulnak, ahol a methodisták és baptisták hódítanak s csalják át magukhoz híveink közül ép azokat, akik komolyan fogják fel Istenhez való viszonyukat. Toborzó munkájukban egyik fő-fő érvül a fegyelem hiányát hangoztatják. Erre hivatkozott az a kilépő egyháztag is, ki arra a kérdésre, mi vezette őt egyházunk megtagadására, így válaszolt: >Az a körülmény, hogy nem látjuk az evang. egyházban a bűnösök megrendsza- bályozását, a fegyelem gyakorlását, meg az, hogy lelkészünk nem tud nekünk annyi táplálékot nyújtani, amennyire szükségünk volna.« Nem mondom, hogy az illetőnek igaza volt. Távol van tőlem bármely lelkész tehetségének elbírálása. De ezt az egyet legyen szabad kimondanom : aggályos tünet ez, amely kell, hogy gondolkodóba ejtse az egyház minden munkását s felébressze lelkűnkben a rettenetes nagy felelősség tudatát Nagy memento ez mindazoknak, akik az Úr ügyével foglalkoznak, akikre egy- egy gyülekezetben a hívek százai, talán ezrei bízattak, vagy akik ilyen megbízatás után vágyakoznak. Azt jelenti ez, hogy a szent Istennek jelenlétében szigorú önvizsgálat alá vessük magunkat, számoljunk minden képességünkkel, feleletet kérve magunktól erre a kérdésre: tudunk-e annyi táplálékot nyújtani az igazságot éhező és szomjuhozó lelkeknek, amennyire szükségük lesz? És ha úgy érezzük, hogy az Úr segedelmével ezt meg tudjuk tenni, meg is

teljesen. A többi pedig a földön csoportosult körülötte, egy kicsi fehér galamb kivételével. Az ugyanis Piroska vállára szállt .

— Meg van, itt van! Ez az én galambom ! — rebegte Piroska örömtől áradt boldog szívvel. Haza szaladt a fellelt galambjával s bebujtatta az elkészült házikójába.

Másnap ismét megszökött a kis fehér galamb, néhány perc múlva azonban visszarepült másodmagával: egy másik fehér galambbal.

— Piroska elragadtatással nézte, bámulta a galambja párját, majdan tapsikolt, táncolt, kacagott örömében.

— Édesapám, édesanyám I Jöjjenek hamar! Nézzék csak, nézzék, most már két galambom van I A jó Isten is küldött nekem, hogy legyen párja az enyémnek...