Harangszó, 1920

1920-12-05 / 49. szám

282

felelősség a reformáció egyházait terheli.

Beöthy Zsolt kimutatja, hogyan tartották fenn a mohácsi vész után a szétdarabolt ország egységét a protestáns prédikátorok; Szelényi Ödön pedig sok példával igazolja, hogy a haladás eszméinek magyar földre plántálói és nagyra - növelői századokon keresztül a protestánsok voltak. Azt meg mindenki tudja, hogy Erdély akkor állott virágzása tetőpontján és játszott szerepet az európai politikában is, mikor egyéni, családi és állami életét a protestantizmus elvei hatották át; valamint hazánknak az az 1848-ig tartó pár évtizede volt a legdicsőbb és leggazdagabb korszaka, mikor irodalmi, politikai és társadalmi életünkben a protestáns vezéremberek és elvek érvényesültek.

Mindezt annak bizonyságául említem, hogyan hatott az evangéliomi vallásos megújulás ujítólag, fentartó- lag a nemzet életére s ha ma csak rombadőlt hazát és lesűlyedt nemzetet látunk, nem ok nélkül tesszük ezért egyházunkat felelőssé. Készület- lenül, alva értek bennünket az djkori szociális törekvések s ahelyett hogy élükre állva áldássá tettük volna őket hazánk javára, vakon engedtük, hogy méltatlanok vezetése mellett büntető ostorainkká váljanak. Készületlenül ért a háború, készületlenül a forradalmak és minden, ami az .utóbbi időkben elzúgott felettünk. S még ma sem tudunk felébredni és felkészülni a jövendő feladataira. Pedig ha most

—f-----------------------------------------i---------------------------------------teljes felszerelésünkkel és gazdagságunkkal készen állnánk, csodás aratást végezhetnénk a lelkekben, amelyek a mai jelszavas és keresztyén- telen keresztyénség után ösztönszerü- leg keresni fogják a magasabbrendü keresztyénséget.

Nem lélekhalászatra gondolok, hanem az eyangéliomnak a lelkekbe és életbevaló bevitelére. De ha tovább • tart a mai zsibbadt álom, félek, nem lehet abból sem egyházunk, sem nemzetünk számára többé fölébredés. Ha a rothadástól óvó és ízt adó só meg- izetlentil, nem lehet azt többé Ízessé tenni és csak arra való, hogy kivessék és megtapodják. Ha a sötétség számára gyújtott világosság is elsötétül, hogyne lenne akkor ijesztően, szinte kétségbeejtően nagy a sötétség? 1

Mi volnánk a sók, mi volnánk a fáklyák, neifi minket terhel-e tehát a felelősség az erkölcsi rothadásért és kilátástalan sötétségért, a/nelyben az örállók már-már azt sem tudják, szebb jövendők álmai felett áilnak-e őrt, vagy már halott felett virrasz- tanak.

A háború előtt azt kívántam, csak minél sűrűbb és erősebb ütés érje egyházunkat, míg még felébreszthető. Érte a forradalmak alatt nemcsak ütés, hanem sok szégyenletes rúgás is: mégsem akar eszméletre térni.

S ez a legleverőbb és elcsüggesztőbb. Most ilyenkor már halálos kábult- ságra gondol az ember. Ettől rettegünk, ez nem enged lelkűnknek nyugHARANQSZÖ.

1920. december 5

tot, ezért szakad fel ajkunkon az éles vészkiáltás.

Reformációi cikkünk mások lelkében is visszhangot keltett. Egyik levélből álljanak itt a következő sorok: »Sikoltás az éjszakában« c. nb. cikkét szomorodott szívvel olvastam. Jelen szomorú állapotunkon én is régóta tűnődöm. A nép — átlagos tekintettel — annyira közönyössé, kis- hitüvé, mammon-imádóvá, romlottá lett, hogy annak — meggyőződésem szerint — velünk együtt, mint a zsidó népnek a pusztában, el kell tűnni; nem juthatunk be az Ígéret földére. Egy új nemzedéknek kell fejlődnie, azaz új, erős, tiszta lelkű nemzedéket kell nevelni Krisztus urunk ^mutatása szerint példákkal: élő példával és történeti példával. Siralmas dolog, hogy élő példával legkevésbé rendelkezünk. Nem lát a gyermek valami sok jó példát sem a családban, sem azon kívül. . . « «

Tehát mások is igen sötétnek látják a jövőt. Halálra ítéltetve ezt a nemzedéket s jő példák látása nélkül növekedve a következőt.

Ez verte le a múltkori levél íróját * is, engem is. Nem vagyunk mi pesz- szimisták, nem esünk kétségbe ha sokszor kétségeskedünk is és nem hagyjuk abba a jövőért való munkát."1 Negi is kételkedünk az Isten kegyelmében és hatalmában ; nem félünk, hogy az ő .ügye és evangélioma elbukik, tudjuk, hogy a kövekből is támaszthat fiakat magának, csak attól félünk, hogyha észre nem térünk

TÁRCA.

Kati néni utolsó koronája.

Elbeszélés. Irta : Csite Károly.

Zsuzsi néni, az agg nagyanyó, a ■ zöld mázos kupás kályha előtt melengette reszketős kezét s félszemmel az asztal felé pislogott sóvár tekintettel, hol Kati menyecske traktálta magzatait, osztott ki mindegyik számára akkora szelet vajas kenyeret, mint egy nagyobbfajta gyermek palatábla.-r- Milyen szép kenyeretek van, Kati 1 — szólt Zsuzsi néni nagyot nyelve.

— Megtanultam kenyeret sütni! — vágta ki Kati kérkedően. Nem érté, avagy nem akarta megérteni, mire szól a napa kenyér-dicsérete. Eltette a kenyeret az asztalfiókba, a

vajat pedig az ablakba, anélkül, hogy megkínálta volna a kívánatos öreget.

Az elkényeztetett gyermekek im- mel-ámmal majszolták a vajaskenyeret, a harmadféléves Mariska felét sem fogyasztotta el a nagy karéjnak, letette a padszélre.

Zsuzsi néni nézte-nézte az elhagyott yajaskenyér darabkát, várta, hogy nem megy-e érte a csöpp unoka s mikor megy ki a szobából Kati menyecske ? De mikor valaki vár valamit, az éppen nem akar megtörténni. Kati máskor mindig kint jár-kél a konyhában, az udvaron s mi egyéb helyen, de most sehogyse akart kimozdulni.

Te, Kati 1 Mintha valaki a konyhaajtón kopogna.

— Ki az ördög járna ott? Az apjuk még nem érkezhetett haza a szőllőhegyi pincéből, — kelt fel a menyecske bosszúsan s kiment a szobából.

Zsuzsi néni mohón ugrott most a kenyérhez s elrejtette nagykendője alá. Alighogy elhelyezkedett ismét a pádon, Kati jött vissza egy mosolygós képű, bugyros emberrel, a biblia árusítóval.

— Adjon a jó Isten jónapot! — köszöntött be a blbliaárusító. — Itt a boldogság a barátságos meleg szobában 1;..

Alig tett két lépést a szobában előre, úgy megcsuszamodott a lába, hogy el is vágódott volna a padlón, ha megnem tudta volna az asztal szélét kapni. Keresték, nézték, miben csuszamodott meg ? Akkor látták, hogy egy nagy darab vajaskenyérre lépett. Egyik gyermek unt bele a vajaskenyérbe s dobta le a padlóra.

— Itt hát jó világ van, mint látom, telik bőven jó testi táplálékra a gyérmekekiíek. Én pedig azért jöttem Isten nevében, hogy legjobb lelki táplálékot oszthassak ki számukra